Nem az a bú, hogy elsodort az óra,
Mert bárkivel játszik így a sors, vakon.
Az ész belátja, csendbe hullva szóra,
De szívem lázad, s kínja nem hagy nyugton.
Keser keserít, s könny remeg szememben,
Ha engedem, hogy árja elborítson.
Úgy vágytalak, miként a part a csendben,
Várja a hullám csókját alkonyodón.
A lelkem már ünneplőbe öltözött,
De szívemet most csalódás szorítja.
Hogy békére, nyugtra leljen karod közt,
Ész megért, de szív nem enyhül... hiába.
S ha útjaink majd újra összefutnak,
Szív és ész végre egymásra borulnak.
