felmegyek a kertbe az alkonyat sűrűjében
s a hőség mocsarában düh árad lelkemben
végig nézek a kókadó fák fáradt törzsén
ahogy pokoli kánikula jár kertem földjén
itt áll a gesztenyefa dacos magányában
levelei barnára égtek az árnyék hiányában
ilyet még nem látott ez a sokat látott szem
leszakítom levél darabját kezembe teszem
s a markom gyengéd szorításában recsegve
ezernyi darabra hullik szét a levél száradt teste
lassan szétpereg az ujjaim között az utolsó remény
mindent elnyel s nem marad földben élő növény
forróság kíméletlenül felperzseli az utolsó zöldet
vívódok azon hogy egyedül mentsem meg a földet
mily kegyetlen ez az ördögi körforgás
végleg elenyészik az élet ha nincs locsolás
pazarlom a tiszta éltető ivóvizet a kútból
ha visszahozom szomjas növényeim az elmúlásból
van ez a dilemma most vagy később halunk-e bele
miattam ha évekkel később kihal az emberiség fele
de a szív nem kér engedélyt itt az idő a mának
felemelem a kannát és életet adok a fáknak
nem nézhetem tétlenül már ritkán látni az égen felhőt
még mindig rágódok hogy tudnám egyedül megmenteni a sok felnövőt
