Összefonódó ujjak közt a szó,
Kimondod újra, s lágyan megremeg,
Mint tiszta tó, ha gyöngyöt rejteget,
Úgy árad hangod, selymes, ringató.
Mondd, hogy szeretsz! Az éjben ring a csend,
Ezüst hangod a lelkemig kísér,
Minden szavad egy halk, szent esküvés,
Mely itt legbelül dallammá dereng.
Beszélj, beszélj! A szó oly édes, új,
Mint szomjas földnek nyári, langy eső,
De tudd: a perc, ha egyszer elrepül,
A némaságunk lesz a legszebb menedék,
Mikor a szívünk csendben összeér,
S a vallomásunk szótlanul is ég.
