Sírkertben, morogván rohangál a szél...
Őseinkhez, vagy talán hozzánk beszél?
Hallgatom, kihunyt mécsesek fényénél…
Ülök a padon, eső is cseperegni kezd az égboltból,
Szélben és esőben sem szabadulok, fájó gondolattól.
Könnycseppem sem látszik, az eső mosta orcámon,
A lelkemnek meg minden mindegy, sírdogál fájón.
Őszi szél csak fúj, már hallom, az elmúlásról zenél,
Ősz eső meg mossa az arcom, vigasztal, nem henyél.
Én nem felejtettem szeretteimet,
De, élnem kell tovább az életemet.
Ernyő nincs nálam a szitáló esőben hazabaktatok,
Kedves őseim, jövőre én megint eljövők, várjatok…
Vecsés, 2016. augusztus 29. - Kustra Ferenc József
