Az nem ránc az arcomon,
Hanem egy megfáradt emlék,
Amikor még nem ért szívemhez
A lét órája,
S fátyolos hangon kértelek,
Hogy hazudj még egyet
Nekem utoljára.
Azok nem ?sz hajszálak,
Hanem drága, ezüstös éjszakák,
Mikor a fák szelíden suttogták:
Szeretjük egymást;
S a tó tükrében a Hold
Egyetlen szót sem szólt,
Csak mosolygott ránk.
Igaz, megfáradtam kicsit
A megfagyott szívemet törve szét,
De nem azért, mert eltelt néhány év,
Hanem mert én
Igazán szerettelek téged.
Hiába ül ajkaidon a csend,
Majd hirtelen fényes lesz az ég.
