Egy gyenge hajtás növekszik,
Szemem láttára egyre csak erõsödik.
Nemsokára égig érõ fa válik belõle,
Ami lépcsõként vezet a felhõkre.
Kíváncsian lépkedek messze fölfelé,
Mögöttem elmaradozik föld, s ég.
Egy kapu elõtt találom magam,
Hivogat az ajtó r1;Gyere be rajtam!r1;
Hallgatok kedveskedõ szavára,
S így rálelek egy másik világra.
rEz csak káprázat, nem lehet más!r1;
Nem tud meggyõzni a valós látomás.
Hófehér köd öleli körül a testemet,
Lágyan csiklandoz, kedvesen nevettet.
rEz mégis valóságr1; már biztosra veszem,
Tudja a lelkem, a szívem, az eszem.
Behódolok új világomnak szelíden,
S hirtelen magával ragad a végtelen.
Ostobán nevetve, boldogan sodródom,
Már nem érdekel, mit hoz a sorsom.
Elszáll a tér, az idõ, és én velük repülök,
Maga leszek a homály, a tejfehér köd.
Tudom, csak pont vagyok a rengetegben,
De mégis én vagyok maga a végtelen.
!!!
