Hideg a tavaszi éj - de õ nem érzi.
Nemtörõdömnek szánt, csüggedt mozdulattal
veti hátát mohos, omladozó falnak;
mint idegen vándor, kit senki nem marasztal.
Annyi ismerõs közt, s oly magába veszetten,
Leszegett fejjel áll, néma-mozdulatlan;
kábán nézi, de már nem látja a földet,
bezárja az üveg: szeme elõtt villan.
Sápadt kezei erõtlen medúzák,
márvány-arcába szökött mind a vére;
s feje fölé szürkén, szélfútta-kócosan
ráfagytak a felhõk a csillagdöfte égre.
Keserû a szája, szõke feje szédül.
Felé kapnak nyúlós, hajnali-kék ködök;
Hogy történhetett ez? - õ maga se érti...
Valami fáj bent, a jégpáncél mögött.
Én mögé lopóznék csöndben, láthatatlan,
S mit feje körül senki rajtam kívül nem lát,
Eloldoznám én a reggeli szélbe,
Elûzném a gondok sötét glóriáját.
