A legelsõ hang volt
anyám jajdulása
világrajöttöm
május vasárnap reggelén,
s egy porvihar talán
csillaggá lett valahol.
Kint langy esõ dobolt,
bent engem fürösztöttek,
s riadt madárlelkem
próbálgatta szárnyát.
A mélység vándora lettem
idõszakadékba zuhanva,
akinek évek labirintusa
a végtelen fogság.
Istenfényben enyészõ árnyék,
ki merengve megváltót vár még.
De mi dolgom itt a Földön?
Felajzott lelkem fent szárnyal
az égi magasban,
csak a testem küszködik idelent.
A végtelen teremtés gyönyöre a fenti tájon,
de az örök gravitáció húz vissza a mélybe,
e kettõsség egyensúlya a létem.
