Napkorong

Késõ délután volt, s én az utcán sétálgattam,
S a boltok kirakatai elõtt, csak ábrándoztam.
Fényesen csillogó ékszereket hosszan nézegetve,
Ismerõsöm arcát láttam, az üveg tükrébe nézve.

Nem mertem megfordulni, megdöbbentem,
S mintha a kirakatot nézném, úgy tettem!
A szívem olyan hevesen kezdett el dobogni,
Hogy alig bírtam magamon akkor uralkodni!

Az arc, mit a kirakatban véletlen megláttam,
Egy beteg arc volt, mitõl megborzongtam!
Egy férfi, ki mindig erõs volt, mint egy szikla,
Gyengének tûnt, mint a hervadó virág szirma!

A fájdalom látszott a férfi mindkét szemében,
S talán a rettegõ félelem járt akkor is fejében!
Csak állt, és nézett maga elé a nagy semmibe,
Biztos, erõt gyûjtött akkor megfáradt testébe!

Láttam rajta, hogy nagyon- nagyon beteg lehet,
Hisz ennyire megváltozni, mástól nem is lehet!
A döbbenettõl nem tudtam hirtelen megmozdulni,
Csak néztem elõre, hogy lehet így megváltozni!

Hogy lehet ilyen óriási erõ egy betegségben,
Hogy egy erõs embert, ennyire leterítsen?
Mozdulatlanul álltam, és néztem az arcát,
S próbáltam felfogni-e döbbenetes látványt!

Én nem tudtam hirtelen, mit is csináljak,
Megforduljak, vagy inkább tovább várjak!
Belenézzek a szemébe s lássam a fájdalmát,
S tegyek úgy, mintha semmit sem látnák?

Nem mertem találkozni szomorú tekintetével,
S szembesülni kegyetlen, és kínzó terhével.
Legszívesebben elsírtam volna ott magam,
De erõtlenül és mozdulatlanul, csak álltam!

Kínos volt és hirtelen igen meglepõdtem,
Hogy bátorságom hogy elhagyott engem.
A félelem is végig futott egész testemben,
S figyelmeztetett-, ezt még én is átélhetem!

Csak álltam ott hosszú perceken keresztül,
Pedig nem volt ott senki, csak én egyedül.
Szörnyû érzés kerített akkor a hatalmába,
Mitõl nem szabadultam, csak hetek múlva!

A lelkiismeretem nem hagyott nyugodtan,
S egyre csak, arra a tekintetre gondoltam.
Szívem azt súgta, keresd fel amíg csak lehet!
De megtalálni, már csak a temetõben lehetett!