Kicsiny országunk olyan,
mint egy nagy emberi test.
Lüktetõ, meleg szíve a
gyönyörû Budapest...
Kacskaringós országútjai,
mint megannyi lüktetõ ér;
és mi áramlunk át rajtuk,
mint testben az éltetõ vér...
Idõsödõ hölgy a mi
drága kis hazánk;
egyre nehezebben
visel gondot ránk.
Most éli a klimaxkort;
állandóan fáj a feje.
A kínzó hõhullámtól, már
azt sem tudja hol a helye...
Ingerült és nyugtalan;
ha rá szólnak összerezzen.
Minden porcikája sajog -
és egyre hevesebben...
Nyugtatókkal csititgatják
gyötrelmes érzéseit -
kikaparják, hogy hagyja el
rendetlen vérzéseit...
Bár Rajta most ez sem segít...
Szervezetében tombol, dühöng
az elkerülhetetlen változás!
Ám még így sem veszett ki belõle,
az irántunk érzett anyai pártfogás.
Féltõ gonddal vonja keblére
még most is, összes szülötteit!
Távolba szakadt, vagy vele maradt,
kedves gyermekeit...
Meggyötört testedet, sírva öleljük át!
- szenvedõ Anyánk!...
Türelmesek leszünk és Te meggyógyulsz!
- Szép Magyar Hazánk!
Torma Zsuzsanna - május 29 2008 09:00:21
Gizi, kedves, szerinten nagyon szépet és jót alkottál!
Én is remélem, hogy Magyar Hazánk betegségébõl felgyógyul, bár fiatalabb már sohasem lesz!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
Artemiszia - május 30 2008 16:41:40
illusztris költõi képekkel festetted le a mondanivalódat, remekbeszabott ves.
