Zöld erdõben vígan járok,
körülöttem viruló virágok.
Hajladoznak kecsesen,
mi vagyunk az élet.
Élet virágai virulnak,
ha fúj a szél, nem jõ fergeteges
zivatar, amelynek maró
könnycsepjeitõl földig esdekel.
Lágy melengetõ napsütés,
csendes zivatar.
Csak ez vezethet az örökké valósághoz,
az élet virágaihoz.
Az élet virágai!
Az élet tükörképe!
Vajon kié vagyok?
Akarják-e vagy
jobb ha földig hajolok?
Hajnal hasadtán,
Kelet felöl a nap
Rám mosolyog,
Nyugatról egy gépóriás
letarol.
Megszünik hajladozni
a harang virág, nem tarkállik
az erdõ már, felhõkarcolók
tornyosulnak, cifra paloták!
Vajon ha jõ az ünnep,
számodra a kikelet.
Te aki, most virágaim
illatával, lelked tisztaságával,
gyermeki arcok mosolyával
töltöd szivedet, gondolsz-e
vasoriásra?
Gondolsz-e az elmulásra?
Ma az élet virága,
holnap a koporsod
deszkája,-dísze egy csokor.
Földig hajolt elõtted
az élet virága!