A park fái most égig érnek.
Tó vizében fürdik a Nap.
Azt a padot keresem,
Ahol elõször láttalak.
Még érzem a régi illatot,
Látni vélem lábad nyomát.
Hangod szívemben zakatol,
Feltámad bennem a szomjú vágy.
De nincs sehol az a kõhalom,
Mibõl képzeletünk oltárt emelt.
Szétszórt kavics mind az utakon,
S minden út arra vezet,
Ahol a pad állt a fák alatt.
A letaposott fûben mögöttem
Megcsillan egy könnycsepp a múltból.
Akkor örömtõl hullt, most búcsúzni jöttem.
