Az éjjelt késként hasítja szét a hajnal...
A gonosz Nap elûzi a szelíd Hold fényét,
S az elképzelt otthon csendes melegét.
A tõr szúr, és az álomfüggöny szétszakad.
A nappal ólomlábakon jár, néha megáll.
Az egész életem kutatás, hátha meglellek,
De csak idegen szemek keresik a fényt.
Hazatérve magába zár a tomboló magány.
Teszem a dolgom, de a szívem téged hív.
Nem hallhatod, hisz' messze sodort az élet.
A szürke világban néha elviselhetetlen e kín.
Az éjjel fölépíti újra a titkok édes szigetét,
S összevarja a szerelem arany függönyét.
Itt vagy... Bárcsak ne ébrednék fel többé!
Torma Zsuzsanna - június 11 2008 15:01:19
Néha nagyon fájó, ha a szép álmainkat széjjeltépi a reggel. Ilyenkor úgy szeretnénk még tovább álmodni, hgoy az már néha valóságos fizikai fájdalommal is járhat!
Sajnos, kevés a valószínûsége annak, hogy az elkövetkezendõ éjjelen ugyanazt álmodjuk tovább.
Szépen leírtad!
Üd.: Torma Zsuzsanna
reitinger jolan - június 11 2008 16:53:58
Vágyakozásod szép megfogalmazást nyert, kedves Loretta.
Szeretettel Joli
flora - június 11 2008 21:17:31
Magány az rossz dolog, magányban élni még rosszabb.
Aggasd fel a szerelem függönyét és azonkeresztül nézd ezt a rohanó, érzelem nélküli világot.
Flóra
Magdileona - június 11 2008 21:54:27
Ismerõs ez az érzés... nagyon szépen megírtad!
Üdv: Magdi
cookie001 - június 12 2008 10:22:55
Ez igazán szép lett,Loretta!
