V. ének
Kis éji lény, ki találkozol, titkon álmodban,
Parázsló éned, sötétséget forrón fellobbant.
Kis varázsló, ki boldogtalan, s régi gúnyát mind ledob,
Öltözik új életbe, s mi ruhát ölt, már nem az rongy.
Éjszakád, mi tiéd, bolyongsz unós untalan,
Keresed mágust, igazat, ösvényen mi úttalan.
Te kis manó, sötétben holdad ékk?ként ragyog,
S mid?n hold elfogy, pihenhetsz egy jó nagyot.
Kis boszorkányt keresed, nap-nap után, est tiéd,
Vigyázod álmát, s kergetsz benne, sok-sok rossz igét.
Nappal, míg kedvesed, rossz kedved ízét keresi,
Az id?, mi szalad, az ö lelkét is kettészegi.
Nem akarod bántani, e két világot, nappalt, s éjjelt,
Hogy megtalálod a helyed, még az ördöggel is van beszéded.
Tüzes trónján hellyel kínált, s mondott idegen szavakat,
Itatta veled iszonyú er?s borát, míg fejed el nem zsibbadt.
Részegségben, mi kísért?en csábít el valahova,
Szíved igazát megérzi, ez számodra a nagy csoda.
Kezed, s lábad bilincsként, töviskoszorú fonja át,
Keresed világod, s várod a hívogató lágy szavát.
E iszonyú béklyó, rabul ejti törékeny kis tested,
Sátáni kacaj, mi most ének, angyali dal fülednek.
Úrn?, s boszorkány, kett?s énje önmagának,
Sokszor borús, s sír, nem része e világnak.
Cselekedet, mi magát ront, s ? is rab lészen,
Jótét szíveknek nem ad hont, e virágot nem kérem.
Hullatja szirmait, mit élet vize nem táplál,
Ellopta éltét, s tiszta jó lényét, egy rossz kalmár.
Kis kobold éjszakai szellemed, mit, régi szerelmet,
?si halott élet lelkét, látod újra derengve.
Boszorkányvér, mi babonáz, s életnek elixír,
Hátadon végigfutó hideg, s arcodat elönt? pír.
Tündéred éjben, szerelmed kegyében jár házadba,
Mily csodás anyagtalan, ?söd szép árnya, e világban.
Szemedben fekete haja, s csókja méz íze szádon,
Ölel? karja, remeg? kis teste, eme látomásom.
Mit ittál bájitalt, epényi keser? varázslatos nedvet,
Utad patakpartra vitt, nagy tölgy mellé, ködbe.
Elszenderülsz tövében, s csodás álmot látsz,
Hullámzó h?s vizéb?l, haltest? leány néz rád.
Régmúlt kedvesed szemét látod, s úrn? átka az,
Mit ura ráolvasott, s keze patakot apaszt.
Mely apadó víz, kíván újra szép tavaszt,
Mi hoz hónak olvadást, s pataknak vigaszt.
Így él évszázadok óta, halként tavasz vizében,
S remélte, majd egyszer megtalálja, h?s vitézed.
Egykoron h?s vitéz, most jóságos éji manó,
Vízparton szereti sell? kedvesét, kit csókolni jó.
Lelkük egybeforr, testük égen örömtáncot jár,
Varázslat történik, s vörösen izzik t?lük a határ.
Szeretet, mi büntetést, szabott rájuk az ég,
Sok-sok ezer évig tartó, örök együttlét.
Lenyugvó napra ébredsz, s álmod szétpattan,
Sose ébrednél fel, így élnéd álmaid, múlatlan.
Pici kobold, míg vagy saját lelked rabja,
Élet lantja muzsikál néked zenét, nap-napra.
Kedvesed nappal sok ezernyi csodát tesz,
Egy másik világban éli világát, mi csupa nesz.
Sok pici kis érintés, mi szép lelkét fogja meg,
Nem tudja, mi rossz, s mi a jó, eközben eltéved.
Ezernyi csodát, s b?vöt ki irányít,
Mely varázsló az, ki segít, s rosszat elhárít?
Ébren álmodsz, vagy álmok közt élsz,
Egyáltalán, ki vagy, öröklét tiéd?
Táltos, ki érkezik fehér lován, lángoló hajjal,
Megküzd, s szembeszáll, minden csupa rosszal!
Bársonyos búgó hangja ölel titeket át,
Élet leheletét adja, s nyújtja felétek jobbját.
Tiszta vizet ád, s olt száraz szomjatok, ?,
Feje fölött glória, s körötte köd, mi fehérl?.
H?s szell? arcotokba szúr, s nyugtat meg,
Mit ad jóságot, ti földi embereknek.
Kedvesed, ki fuldoklik, e h?s szell? erejét?l,
Teste önmaga, de lelke, harca ördögét?l.
Megérintette ?t, gonosz lét, mi hátba szúr,
Sötétség fejedelme, nappal, rajta lett az úr.
Éjjel tündér, s szeret?, ágyat melenget?,
Odaadó, h?s, szerelmes test?r.
Nappal, kit enyész, míg búja halaszt,
Ezeréves kedvesed, ? is vár tavaszt.
T?zemberke táltos, ki jó varázsló,
S e három lét, kik lelkek, rossz és jók.
Hozz tiszta mágiát, s nyújtsd két kezed,
Vess tüzet rosszra, s jóra tiszta leheleted!
20060403
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva! |
|
