Puskaporos sebembe csavarodott acélmag,
Amely mélyen a lelkembe csavarta magát,
A purgatóriumban lebegtetve maró fájdalmát
Szórja szét testemben, s nem enged a fényre át.
Kallódó emberek karizmája vesz körül.
Sötétség, bánat, a néma csend és az ûr...
...S, míg szívem ezer bánatát szétordítaná,
Nincs, ki meghallgassa, és utam visszafordítaná.
A fény felõl csak egy kéz nyúl felém..
Egy kecses, könnyû és törékeny kacsó.
Teljes szívemmel érzem, belekapaszkodnék;
Mert ott az egyetlen kiút, ami most járható!
De ördögi kínjaim rám ezernyi indát tekernek...
Húznak a kénköves gõzbe, hol elhaltak hevernek.
Elhalt emlékeim, melyek voltak jók és rosszak...
Megfojtanak, sírva hívnak, s érzem, nyomban szétszakítnak.
Ám lassan felülkerekedik a vakító fény világa!
Lágyan ölelve felemel a boldogító magasságba,
Ahol aranyszín angyalai rám fehér szárnyat kötnek,
És Mephisto bús torz szülöttei tehetetlenül hörögnek...