A közöny álarca mögé bújok,
hogy ne lássa senki a bánatom.
És csak a sors fura, kegyetlen fintora,
hogy magamat egy szebb jövõ képével áltatom.
Miért bántanak
a csúf, hazug szavak?
Miért kel fel a Nap,
ha nincs egy pillanat,
ami veled közös marad.
A szokás hatalma jól tudom,
hogy mint egy kisgyerek a csodát várva,
sóvárgó tekintettel bámulok bele
a hideg téli éjszakába.
És kereslek téged,
de el sosem érlek.
Igazságtalan az élet.
És én félek.
Csak titkon remélek.
És hogy ne fájjon annyira ez az egész.
Hazudok magamnak is, de tudom hiába,
mert nem hisz a szív az agynak,
amikor azt súgja, neki semmiben nincs hiánya.
