Szétszakít a távol... Sajog a magányom.
Kértem ne gondolj rám, de nem tudtam: hibázom.
Nem sejtettem akkor, mit jelentesz nekem,
S a szakítás ténye csak rontott helyzetemen.
Fagyos hideg szél fúj be a rajtam esett seben.
Nincs, mivel befedjem a hiányod lelkemen.
Hiányzik mosolyod, beszédes két szemed,
Lopott boldogsággal teli rövid séták veled...
Nem kellettél, mert fájt mindenik búcsúszó.
Lépted nyoma maradt, és egy bús harangszó,
Mely lelkemnek legmélyén bánatom kongatta
S harang peremébe könnyem, neved marta...
Kérlek, lépjél újra a régi ösvényre!
Emeld fel szerelmed a sötétbõl a fénybe!
Megelégszem azzal is: ha csak néha látlak...
Ó! El nem csókolt csókok! Ha visszakaphatnálak...
.
