Napkorong

I

Keretbe zárt igazság

Vallomással tartozom, hisz láttam oly sokat,
Nem ismer más úgy ember-arcokat
Mint én...

Vigyáztam õt féltõn, az óvó szeretet,
visszamosolyogtam, vagy sírtam könnyeket
Mint õ
Mikor hogy változott sorsa, hogy hozta az idõ.

Szeszélyes leány és büszke férfi
Gõgös haragjuk szívük nem érti,
szeretetük sem törheti fel
Az élet így felel,
Soha válaszra nem lelt kétségb'esett szempárnak:

"Eljutottál ide, ez volt a vágyad!"

Most mégis elbeszélem, e két
Hiányos egészrõl a regét,
Aki hallja, s megnyílik felé,
Úgy hiszem megért.

Itt a lány, Iris, még alig nyolc éves,
Apja kertjében, jázminok közt lépked.
S egy hatalmas férfi, bár ifjúi termet,
Sok száz bûnének sok száz éve
Nyomja már vállát.

S nézi, nézi a lány ártatlanságát.
Tópartra tévednek, s a gyermek viháncol,
Parti köveken, tó'rózsákhoz táncol.
Egy rossz lépés. s elõre esve
zuhan a mély vízbe eszméletét vesztve.
Utána ugrik hát a rege szõke hõse,
Tudja, rajta múlik: e kislány felnõ-e.
Kimenti a bajból, s szárogatva magát
Hagyta, hogy Iris apró fonatokba fonja a haját.

Felvirágozták az éjszakát.
E bûntõl tiszta éjszakát.

Megpördült a Földünk, Nap körül vagy százszor,
Itt van újra Ivan, hû tanítványt gyászol.
Iris réges-régen nõvé érett mára,
S Ivan hû barátja lett az õ párja.
Ketten állnak most is e dalia mellett,
Iris kezét fogva tartja benne a lelket.

S újabb évezred, talán kettõ és fél
Iris nyomja ágyát, beteg ez nem kétség.
Felépül-e vajon, ez most a kérdés?

Apja szívét nyomja vad súllyal a bánat:
Felelõtlen kísérletre nincs bocsánat.
Ám a lány kinyitja heted hóra szemét,
Barátja és bátyja szorítja a kezét.
Helyrehozták régen, mit a lány hibázott
Változott alakja, ám a szeme bátor,
S csengõ kacagása tölti be a termet.
Õ a legszebb immár, ki e világra termett.

Barátságuk tartós, bár tovább nem mennek:
Nem érzik magukat még elég érettnek.
Újabb ezer évek, változik a világ
Ám e két széplélek minden próbát kiáll.

Méltó volna tehát, hogy itt legyen vége,
Mikor összebújtak szerelem tüzébe.
A huszadik század hajnalán járunk,
Iris a hercegnõ, s herceg már Ivanunk.
Boldog idõk jönnek, egy és fél évszázad,
Tegyék le ez írást, kik boldog véget várnak.

Feltûnik egy suhanc, fiatal és erõs,
esküvõjén vendég lett e férfi, s e nõ.
Iris apja látja, mi lesz a võlegény,
Utasítja lányát, Õ a fõnyeremény.

Csupán egy éjszaka, mit Cornel ágyában tölt,
Ám Ivan haragja szörnyû mértéket ölt.
Szakítanak tüstént, de nem bírják soká:
Egy év, és õk ketten immár újra egy pár.

Más már e szerelem, elveszté a lángját,
Ivan sokat üti, vádolja a párját.
Sír a leány, dühös, gerjed vad haragja,
Egy este kedvesét vadul arcon csapja.

Úgy tûnik ez a vég, hiába már minden,
Könyöröghet Iris, Ivan sehol sincsen.
Megvetéssé fajult szerelmük virága,
Iris férjhez is ment már az Új Világba.

Fordul a naptár, eltelt újabb húsz év,
Iris újra itthon: megölte a férjét.
Újraházasodott, Cornel már az ura,
Ivan makacs, s büszke: nem enged szép szóra.

Új helyzet, új idõ, Cornel is megújult:
Megölte Adriant, magából kifordult.
Üti-veri nejét, gyalázza sok társát,
Ivan hite kemény, menti sok bajtársát.
Megteszik õt kémnek, beküldik a várba,
Itt talál e két hõs újra majd egymásra.

De jaj, titkos szerelmük csakhamar kiderül:
Az évezred múlik, Ivan bitóra kerül.
Iris karjai közt súlyt le rá a végzet,
Hóhérja épp Cornel, gondos munkát végzett.

Zokog már a leány, tör - zúz, küld rá átkot,
Majd a holtra hullik, könnye sûrû zápor.
Elveszi nyakláncát, esküt tesz az égre:

"Mindig szerettelek, egyedül csak Téged!"

Könnye egyre hullik, arca, haja szürkül,
Szívében szerelme hamva már csak füstöl.
Hagy vessek e sornak más szavával véget:

"Ketten voltak csak õk tiszták, hófehérek!"

Ez volt a vallomás, elmondtam mit tudtam,
S nincsen senki már ki érti ezt jobban,
Falról lógva néztem életüket végig
Elkísértem õket egészen a sírig.

Nem vagyok áruló, ki sok titkot megtör,
Mutatom, mi valós, én vagyok a Tükör.

Törökbálint, 2007. október 17.