Nakonxipánban ma hullt a hó,
úgy hiszem megfagyott a szívem,
a kezem a szememnek rajzoló
megakadt egy végtelen íven,
már nem vonzanak titkos színek,
még a sötétkék csendje zavar,
társaim mindnyájan szelídek,
most sétálunk, ropog az avar.
Csak a szemeim hagyjátok meg,
és messzi titkos országomat,
mert ott királylányok, hercegek
õrzik megfestett nagy álmomat.
Mondtam, most minden másképpen lesz,
szememre csorgott az éjsötét,
már gyûjtöm a fényt új képemhez,
utolsó téma a puszta lét.
reitinger jolan - július 05 2008 14:45:28
Nagyon jó a versed. Ne csak fényt gyûjts képedhez, hanem papírt, tollat az íráshoz.
Santiagó kár, hogy messze van, talán ott élnek, királylányok, hercegek, de képedet itthon is megõrizzük..
Üdv. Joli
santiago - július 05 2008 19:44:43
A vers a csodálatos szürrealista festõ Gulácsyról emlékezik meg!
A mûvészetét nagyra becsülöm.
Üdvözlettel. santiago
