Végig poroszkáltam már sok-sok évet.
Az élet rögös útján, néha mosolyogva,
Néha dacosan, összeszorítót fogakkal.
De nem panaszkodom, hisz kaptam
Szép perceket is, neveltem két gyermeket.
Kik, lettek csodás emberek.
A boldogság ritkán volt a társam!
Pedig nem vártam karban tett kézzel,
De hiába küzdöttem érte, porszemnyi létemben,
Már csak az emlékek s az álmok maradtak nékem.
Igaz ,,jó akarok," óvnak az álmoktól, de ha már
Az se nincs, akkor mond, minek éljek mégis?
/Júlia/
denes - július 10 2008 11:28:01
Bizony, néha csak az álmok maradnak nekünk s attól várhatjuk az egyetlen boldogságot.
Eve - július 11 2008 16:07:36
Kedves Lublu!Talán az álmok az útmutatóink az életben!Az álmok miktõl energiát kapunk hogy szebbnek és jobbnak lássuk a mi kis világunk!Üdv:Eve
