Fáradt vagyok!
Szemem lehunyom.
S várom, hogy jöjjön
a pihentetõ álom!
Jön is lassan,
elõször kedvesen,
hogy lenyugtassa
felkavart lelkemet.
Hízeleg, becézget
akár egy szeretõ,
kinek kezétõl
vágyam az égig nõ.
Majd lassan elmélyül az álom,
oly ismert arcodat
újra viszont látom!
Ébrednék is egybõl.
Szabadulnék, újra,
negédes szeretõm
ki szemem csukva, tartja!
Küzdök az érzéssel
mi úrrá lett rajtam,
hiányod fájdalma,
mi ébredésre sarkall!
Felülök az ágyban,
csendes félhomályában.
Arcomon egy könnycsepp,
csordul egymagában.
Visszafekszem újból,
de félek elaludni.
Egyetlen szeretõm,
újra meg fog csalni!
Hisz nem lehet másként!
