A napok egyre hosszabbnak tûnnek
Én itt ülök, hallgatok s a tûznek
Elhamvadt füstjét érzem lelkemben
Iszonyt és kínt hoz a magány
Mi tart még életben? Talán
Eleget még nem szenvedtem.
S ha magamra nézek, rettegek;
Egy keserû lányt látok rengeteg
Kérdéssel, mire nincs válasz.
Tenyerem csíkjait nézem
Éjszakai lázban, ébren
Míg kísértenek az árnyak.
S azt a kérdést hányszor
Feltettem már távol
Minden élõlénytõl;
Mintha elzárva élnék,
S egy ostoba, régi-új érzés
Foszt meg a fénytõl.
,,Mi lett volna, ha akkor..''
Összerakva porból és habból
A képzelet színes szárnyán
Elképzelem újra meg újra
Hogy mégis magamhoz húzlak
S csak csókollak kábán..
Kezed bilincsét újra érzem arcomon
S hiába nézem szemem, még tagadok,
De már a tükör is sikít miattam.
Minden idegszálam megfeszül
De bennem a vihar nem csendesül..
Bocsáss meg! Vagy átkozz el halkan..
denes - július 20 2008 08:47:26
Elképzelni lehet utólag, ami nem történt meg. A visszaemlékezésre szükségünk van, hogy ennek ismeretében építeni tudjuk az újat s a magány nem szégyen, hanem a lét pillanatnyi állomása, mely megedz s nem hagy lesüllyedni egy ember alatti szintre. A lehetõség mindig benned van, csak ismerd meg önmagad s akkor megtalálod majd a most oly gyakran feltörõ kérdésekre a választ.
Szép, érzelmes vers ez a maga szomorúságával és borúlátásával, mélyreható és szívbemarkoló, mert áthozza a másik ember hangulatát és érzéseit.
Ez is tulajdonképpen az egyik célja az írásnak.
thea - július 20 2008 12:25:58
köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. néha rámfér
