Csöndben hullik az álom a szóra.
Fonnyadó hajában kerti virága,
kezébe lassuló mozdulatában
viszi szemében lábának vágya
anyjának vénülõ karjába.
Hullik a szóra csöndben a halom,
testében pihen a forrongó álom.
Mint vetélõben a cérna az orsón,
változó terében fogy az idõm
és nincs már az, hogy én akarom!
Hullik a csöndre álom a szóban
az egymást gyilkoló szomorúságban,
és messze a közel, távol a tõlem
e kényszerû vad függetlenségben
vékonyodó kötés harcában!
Hullik csöndben a szó az álomra,
tólig hogyan miképp a miértre.
Feledésbe merül az elindulás,
vajúdik a hová kéne menni még.
Éhség foga fut a testemre.
reitinger jolan - július 26 2008 19:47:07
Az idõ kerekével nem tudunk és nem is lehet harcolni.
Szép a versed.
Egy gondolatot engedj meg: a cérna helyett én a fonal szót használnám, mert versed stílusába, hangzásába ez illene.
(Arról nem beszélve, hogy a vetélõbe, orsóba fonalat fûznek, de a lényegen nem változtat)
Szeretettel Joli
szoszircsi - július 26 2008 20:18:18
[b]Szeretem a verseidet,nem , szinte soha nem egyszer-egy...mégis nagyon-nagyon kifejezõ és elgondolkodtató....nálam azért még elég gyakran van az,hogy " én akarom..."
Szeretettel[/b]
szí.
gondola - július 26 2008 21:01:19
Szia!
Szomorú így az öregség mégis, az élettel együtt jár. Bár Édesanyám a maga 73 évével rácáfol. Nagyon cselekvõ, mindig akar valamit... és véghez is viszi.
Tetszett a versed, különleges a stílusod!
