Negyven fokos lázban égek
szomjúságtól cserepes a szám
indulok, hogy hozzád érjek
hogy odafent ápolhass Anyám
Tömény tûzben ég a lelkem
földi létem lassan lejár
ólom lábak vonszolnak engem
jön a vonatom, a sírgödör már vár
Árva madárként élek e világon
nincs ki ápoljon, ki hazavárjon
nincs ki megadja a munka örömét
bolondként tengõdöm egy kórházi ágyon
harminckét évesen, de most már elég
Elmúltak az évek, már csak emlékezem
oktatni akartam, ez volt minden vágyam
nézem munkától eltorzult kezem
néha harmatos fû volt az ágyam
fáj, hogy eltanácsolt az egyetem
Egykor szebb napokat is megértem
Párizsban, Bécsben tanultam reméltem
tengõdve akkor is koldus kenyéren
de volt célja, értelme, amit csináltam
szerettek, becsültek, volt társam
Most itt vagyok a világtól elzárva
áhítozok barátok szép szavára
lányok mosolyát, csókját keresem
de egyre merülök az élet sarába
Ó Anyám te vagy még mindig velem
Robog a vonat,kattognak a kerekek
megállítani azt már nem lehet
lassan fölém ér a vasszerkezet
s a vonagló, vérzõ testem felett
egy magányos költõ lelke lebeg
.... és sikeres holnapot:munkában,sorsba
