Sír a lélek,
Fohászkodik az istenekhez.
Ám mindhiába a kérelem,
Annál nagyobb a sérelem.
Nincs örök megnyugvás.
Az idõ múlik,
és semmi sem változik.
Búskomorság, szívfájdalom, csak ez jut.
A boldogság fénye sosem kel fel.
Mindig csak a hold mutatja magát,
A sötét éjjel, nem változik nappallá.
Mintha átok ülne azon a világon,
ahol e lélektelen lélek lakozik.
Miért van ez?
Miért nem hallják meg az istenek?
Lassacskán elfogy a várakozó türelme,
s hangosan kiált az éjszakába,
bár senki sem hallja.
A varjak károgással állnak odébb,
röppenek másik ágra.
S szegény magára hagyott lélek,
ott ücsörög egymagában,
az örök fénnyel nem találkozva tengeti napjait,
míg csak a nevével együtt az egyénisége is eltûnik.
