És mikor vége lett,
Az esõcseppekkel
Áztatott föld megdermedt...
Elfakult hajnalba burkolódzott a bánat,
A fájdalmas emlékek mind meghaltak utánad.
Aztán jött a nyirkos szél,
Üvöltött, és átkozódott,
Kereste az elvesztett éveket,
Kutatta az elfásult emlékeket.
De nem talált, csak érezte
A porban ázott szennyet,
Foszlánydarabokkal teli vallomást,
Hogy élt, hogy szenvedett.
S fátyladon, mit vér takar
Félsz, s remegve összerogysz
A hajnal ölel, védeni akar,
Védeni, mint egy kis állatot.
De hiába, a csatazaj elhalkult
Nem nyugtat más, csak a halál fogja kezed,
Miközben számadásod az ég porába száll.
S kicsiny könnyeidet sürgetve mossa el az ár...
denes - augusztus 03 2008 05:44:21
Alakilag szépen összerakott vers, mégis szomorúan veszi tudomásul az ember, hogy írójának a bánat vezette tollát s ez a fájdalom sugárzik át ránk.
