Kergettem a bûvös ábrándokat.
Mindenütt szundikált belõlük a városban,
mind sebesebben kerültem ki õket, a
harcos szíveket, a gömbölyû szemeket,
a húsos agyakat. Szörmelélek vagyok!
Táblának érzem magam és egy kéznek:
egy csúcsos fatörzsre szögelem ki szándékom -
"kiutat keresek."
Csöndben mászik a félelem.
Egy rozsdás nõ arra rebben,
s egy szögbe botlik mágnesszerûen.
A tûsarkát a térdén hordja már,
a "kiút" elszökött lakást bérelni.
Csúnya halál a keresés.
A fém nõ és a fa-szi is tudja.
Maryam - augusztus 13 2008 20:55:48
Mindannyian keresõk vagyunk az élet játszóterén. Az a szerencsés, aki tudja mit is keres...érdekes hatást kelt a versed, akárcsak a szavaid. Kicsit meghökkentõ, elgondolkodtató, jó a csattanó a végén.
