Sivár kopár az éj pusztasága,
Túl erõs az elnyomás igája.
Kitaposott virág öli táját,
Sikoly szövi lelkek üres vágyát.
Fakó sárga lován ijesztõ csuklyás alak,
Szívemért hörög a Halál magány fátyla alatt.
De a templomtoronyban hirtelen harang zendül,
S lelkem testem kalitkájában megrezdül.
Itt hagy az éjjel, mint láncra vert rab,
S végzet prófétája kulcsot ad:
"Kik nem hisznek élõ végtelenben,
Semmivé lesznek majd a végzeten."
S mint apokalipszis lovagjai,
Vágtatnak mély érzések lángjai.
