A felhők esővel fenyegettek. Mostani hangulatában vágyott az esőre, viharra, - pedig máskor félve figyelte. Az ablakokat rázta a szél, vadul belekapva a felhőkbe. Az égbolt komoran, - lihegve reszketett. Hirtelen borította be az eget a villámlás – a kert fáit megvilágítva, a tó tükrén csillogva. Megvillant, - kinyílt rémülten, s morcosan visszhangzott. Lilás-kék fények cikáztak sűrűn. Dübörgő mennydörgés rázta meg szinte az egész házat és ömleni kezdett az eső. Fantasztikus szépség volt ebben a vad erőben. Lélegzetelállító és félelmetes is egyben. Szívét, lelkét körüllengte a vihar utánozhatatlan illata. Feljajdult minden, amikor a villám lecsapott.
Az emlékezés az érzéseit magával ragadta. Rátört a rémület – visszagondolva arra a viharra. Tekintete elhomályosodott.
*
Szerették ezt a környéket, a hangulatos tájat, a tavat. Azért is teremtették meg itt az otthonukat. Élvezték minden évszak hangulatát, a természet adta szépségeket. A part és a víz élővilágát, a madarakat, a víz illatát, a napsugarak játékát, a naplementéket, a hajnalok színorgiáját, az éjszakák titokzatosságát, de még a zúzmarás, hókristályos teleket is.
A tó túlsó partján – a vízbe hajolva több évtizedes fehér fűz állt. Az évek múlásával egyes ága már nem hajtott ki, de zömében dús hajkorona borította a megújuláskor. Sok időt töltöttek árnyas lombjai alatt. Hallgatták síró dallamát, amikor a szél belekapott lombzuhatagába. Párjának kedvenc témája volt a fűz lerajzolása. Sok képe tanúskodott a tóról, a fűzfáról.
Azon a napon hirtelen tört ki a vihar. Sistergett, csattogott az égbolt. A tavon lángoló fények cikáztak. A nádas adott menedéket a madaraknak, az apró kis állatoknak. A szél vadul süvített, a moraj egyre erősebbé vált, jajgattak, sírtak a fák, egymást védve a vad szélben. Kata óriási csattanásra riadt. Rémülten ugrott ki ágyából és szaladt az ablakhoz. A szépséges fűz, mint a fáklya, úgy lángolt. Könnyes szemmel, fájó szívvel nézte a pusztulást.
A vihar elvonultával kiderült a horizont, a napfény elárasztotta az égboltot. Csak a fa elüszkösödött csonkja meredt magányosan a parton. Vijjogó madarak siratták barátjukat.
*
A következő évben ugyan a facsonkból új hajtások keltek életre, de a fűz emlékére kertjük végébe – a tópartra – ültették azt a kis fát, melyre most rettegve gondolt. Könnyek szorongatták torkát.
Zaklatott, zavaros éjszakája volt. Olykor panaszos, síró hangokat hallott álmában.
*
A hajnal fényei lágy rózsaszínes, lilás, - elmosódott kék szegéllyel keretezték az égboltot. Majd az ébredő napsugarak arany palettát terítettek a horizontra. Felkelve, ablakát kitárva élvezte a reggel minden szépségét. Lélegzetelállító volt. Szeme körbeölelte a kis fát a kertjük végében. Élettől és az esőtől duzzadó ágain galambok turbékoltak, rigók zengték víg éneküket. Fiatal lombkoronája hajlongott a reggeli szélben. Kata szíve rejtett mélyéből a szeretet érzése szárnyalt az új nap felé.
A fűzfa történetét nagyon szép környezetbe helyezted. A vihar hangulatát csodálatosan adtad vissza.
Szomorú látni a nekünk nagyon kedves fa elpusztulását.
Mégis, hogy újra kihajtott és a madárkák is otthonra leltek, ez szép befejezése írásodnak.
Nekem nagyon tetszett!
Szeretettel ölellek: Maria
szomorufuz - August 23 2012 18:33:09
Kedves Mária!
Valóban - fájdalom, ha meghal a kedvelt fánk, növényünk és szomorúság önti el szívünket. Ugyancsak - nagy öröm, mikor újra életre kel. Olyan sok kedvességet, szépséget ad.
Nagyon köszönöm, hogy olvastál, örülök szavaidnak.
Szeretettel ölellek: Szomorúfűz
