|
 Vendég: 26
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_ MM
Történetem fikció. Hogy lehetne valós is, azt én megítélni nem tudom!
Gáborral egy osztályba jártunk szinte általánostól a középiskola befejezéséig. Nagyon szerettük egymást. Egymás mellett ültünk a padban is, együtt jártunk könyvtárba, nagyon sok mindent együtt csináltunk.
Tettük ezt azért, mert egyikőnknek sem volt testvére, én mindig szerettem volna, ha lett volna egy bátyám, ő pedig a húgocskáját látta bennem.
Iskolában is mindig segítettük egymást, ugyanis én jó voltam a humán tárgyakból, ő a reál tantárgyak nagy mestere volt. Itt is kiegészítettük egymást, neki köszönhetem, hogy matematikából és fizikából nem "húztak meg", a hülye fejembe csak belevert egy talponálló kettes szintet, néha megközelítettem (de csak néha, azért annyira nem tudtam túlzásba vinni) a gyengécske közepest is.
Én viszont segítettem neki a magyar nyelv-és irodalomban, történelemben, szóval jól elvoltunk.
Viszont a magatartásom mindig négyes volt, mert állandóan röhögtem (már akkor is) és azt nem igazán vették jó néven a tanárok, ha mondjuk kétismeretlenes egyenlet megoldása közben felröhögök hangosan az órán. Gábor mindig hülyült, olyan vicceket mesélt, hogy nem lehetett nem nevetni rajta, de Ő, amikor a tanár ránk nézett, tudta fegyelmezni magát, komollyá változott, nekem pedig vörösödött a fejem, vállamat rázta a nevetés és egyszer csak kibuggyant. (ki, a fene egye meg, az óra kellős közepén hahotába mentem át az egyenlet helyett. Különben sem érdekelt, meg abszolút nem is értettem belőle semmit, akkor meg miért ne röhöghetnék, gondoltam én.)
- Varga, hozd ki az ellenőrződet! (Óh, a fene egye meg, most mit kapok? Mit kapnék? Egy figyelmeztetést. De nem, nem azt kaptam, hanem folytatnom kellett volna az egyenlet levezetését a táblánál)- mondta a matek tanár.
Állok a táblánál, várom, hogy Gábor súg, de nem súg, mert ez nem lehet súgás alapján megoldani, vagy értem, vagy nem, és én vagy nem értettem. Eltűnt a mosoly az arcomról,meg is kaptam a megfelelő osztályzatot.
- Menj a helyedre Varga, itt az ellenőrzöd, elégtelen, no és most röhögjél!- mondta a tanár
határozottan.(Jól van, no és akkor mi van, egyes, hát egyes, még senki nem halt bele egy egyesbe, no igen, egybe nem, de nekem már volt négy, ebbe talán (vagy nem) belehalok!)
Nem haltam bele, hiszen akkor nem tudnám írni ezt a förmedvényt, mely fantáziám szüleménye.
Teltek az évek, feltornáztuk magunkat középiskolás szintre. Még mindig a legjobb barátok voltunk Gáborral. Igen ám, csak 16 évesen egy lány már majdnem (csak úgy halkan mondom) kész nő, de egy 16 éves fiú (ezt azért hangosabban és határozottabban ki merem jelenteni) még gyerek.(Dehogynem, hiszen gyerekesek még a gondolatai, de egy lány, az igen, ő már igen!)
Érdekelni kezdtek a fiúk. De az volt a bökkenő, hogy Gábor még akkor is mindenhová jött velem, komolyan mondom mintha sziámi ikrek lettünk volna, (én próbáltam szétválasztani bennünket, de mivel nem az orvosi egyetemet végeztem, a rohadt életbe, nem sikerült) ott volt állandóan a nyomomban. Most megmondom neki, ha a barátságunknak vége lesz, akkor is.
- Gáborkám! Azért most már leszakadhatnál rólam, hiszen remélem nem akarsz gyertyát tartani?- kérdeztem tőle kissé közönséges modorban (ami roppant távol áll tőlem, de már kezdett az idegeimre menni, no és nem tudtam Tőle kapcsolatokat létrehozni fiúkkal)
Kissé elszégyellte magát, értette a gyertya lényegét, csak kissé csodálkozva nézett rám alpári stílusom végett.
- Jó, én el is mehetek, igazad van, hiszen teljesen rád telepedtem.- mondta kisfiús mosollyal a szemében (melyet úgy imádtam)
Aztán egyszer csak felnőttünk! (Ő is) A diákévek gyorsan elszálltak, mindketten családot alapítottunk és a sors egymástól messze "dobott" bennünket.
Sokáig nem is találkoztunk, de valahogyan éreztük, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, ha szükségeltetik. Azonos volt a gondolatmenetünk, megéreztük, ha a másik bajban van (már kapkodtuk a telefont és hívtuk egymást) érdekes, ugyanazon képességgel, empátiával, tulajdonságokkal rendelkeztünk. Tényleg úgy, mint az egypetéjű ikrek.
Eltelt közben 25 év, megöregedtünk.
Sétálgattam az Erzsébet körúton, benéztem egy könyvesboltba. Kerestem egy verseskötetet és megakadt a szemem egy gyönyörű arannyal cizellált köteten.
Beleolvastam. És azt hittem, hogy ott nyomban elájulok! Hiszen ezek az én szavaim, én verseim, az én gondolataim, az én stílusom. Pontosan a napokban írtam én is egy ilyen verset. Ott látom fehéren, feketén nyomtatásban a gondolataimat. Megveszem, haza kell gyorsan rohannom és végig elolvasnom. Nem is figyeltem a szerző nevére, mert annyira megdöbbentem, hogy gyorsan innom kellett egy konyakot, hogy tisztán (nem biztos, hogy tisztábban) lássak.
Hátradőltem kedvenc fotelomban és olvasni kezdtem. Tökéletes, tökéletesen az én gondolataim. Megcsörrent a telefonom.
Ő volt az, Gábor, megérezte, hogy most fel kell, hogy hívjon.
- Szia kedvesem, éreztem, hogy hívnom kell téged, valami nagyon felzaklatott, mert én is olyan ideges vagyok, hogy szét tudnék robbanni.- mondta kissé hangosabban a kelleténél.
Elmondtam neki, hogy milyen felfedezést tettem a könyvesboltban, és azóta itt ülök dermedten, olvasva saját szavaimat. (Gondolkodtam egy picit, vagy lehet, hogy már részeg vagyok, hallucinálok, nem , az nem lehet, annyit még nem ittam, de biztos, hogy inni fogok).
- Kedvesem, nekem megadatott az a lehetőség, hogy ki tudtam adatni verses köteteimet (köteteidet, csak így lazán többesszámban, nem haragudtam rá, miért tettem volna) és tudom, hogy hasonlít a Te verseidhez, hiszen ismerlek.- mondta kedvesen.
- Hét végén Budapestre kell utaznom, meglátogatlak és mindent megbeszélünk. - mondta kedvesen, nem is várva válaszomat, letette a kagylót.
Olvasom tovább a verseket, tutira az enyémek,
ilyen nincs, gondoltam, összevetem gyorsan az enyémekkel, szinte majd hogy nem ugyanazok a szavak. Innom kell még egy konyakot, mire a férjem haza ér, már lehet, hogy beton részeg leszek és csak vigyorogni tudok, de nem baj, meg tudom magyarázni, hiszen nagy sokkhatás ért.
Elkövetkezett a hétvége, csengetnek. Kinézek a kukucskálón, egy idegen férfi áll az ajtóban. (én ugyan ezt az ürgét be nem engedem, soha nem láttam, nem ismerem, ki tudja, hogy mit akar)
De azért csak kinyitom résnyire az ajtót - ott a lánc, megvéd - és akkor meglátom Őt. Kerekes székben ül (az idegen férfi a kísérője) begurítja a barátomat (testvérkémet) a nappaliba.
Rettenetesen zavarban vagyok. Mit lehet ilyenkor mondani (még akkor is, ha a legjobb barátomról van szó) habogok valami hülyeséget, de ő rögtön nyílt lapokkal játszik.
- Tudod volt egy balesetem, béna mindkét lábam, tolószékbe kényszerültem. Ekkor kezdtem el írni. Azért nem mondtam neked, mert tudtam, hogy aggodalmad határtalan lesz és ezt nem akartam. (De hogy hogy én ezt nem éreztem meg, hiszen eddig mindig megéreztem mindent ami vele kapcsolatos)- mondta kedvesen a régi kisfiús mosollyal az arcán.
Mivel sokáig dolgoztam külföldön, egy kis vagyonra tettem szert és amikor haza jöttem végleg - balesetem után - írni kezdtem. És amit a kezedben tartasz, azok a műveim egy része, a többit pedig elhoztam neked ajándékba a prózáimmal együtt.- mondja kedvesen.
Egész este olvastam a történeteit, verseit.
Újra a régi volt, felelevenítettük együtt töltött éveinket. Két nap után haza ment és búcsúzóul így szólt hozzám:
- Én már nem írok többet, elfáradtam, de viszont Te írjál tovább, én kiadatom a verseidet.
- mondta barátságosan.
- Nem, kedvesem ezt nem fogadhatom el, én nem szeretném kiadatni, én csak szórakozásból írok, engem ez megnyugtat, ez az életem, de kiadatni soha nem fogom. Aki szeretné elolvashatja néhány irodalmi klubban, de én saját magam miatt írok. Ebben az egyben talán különbözünk.- mondtam neki szerényen.
Elköszöntünk egymástól, Ő befejezte az írást, én pedig továbbra is tapadok a klaviatúrához és folytatom Gábor és az én gondolataimat. |
|
|
- október 28 2011 11:20:35
Barátnőm!
Jó kis történet, bizony kiadni könyvet nem lehet húszfillér!
Gratulálok: Pircsi |
- október 28 2011 19:25:57
Kedves Évi!
Én is azt hiszem, hogy ez fikció, de azért lehet, hogy voltak benne önéletrajzi képek is. Én meg ezt nem tudom eldönteni.
DE azt nagyon jól érzékeltetted benne, hogy a fiú és a leány gondolkodása mennyire hasonlított egymásra.
Matektanár énbelőlem sem lett volna, annyira nem voltam oda érte, de azért szerencsére közepesre érettségiztem belőle, s képzelheted, én 20 évvel az általános iskola után kezdtem a gimnáziumot! Az irodalom írásbelim jelesre sikerült!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- október 28 2011 20:06:52
Kedves Barátnőm!
Köszönöm szépen, hogy véleményeddel itt jártál.
Szeretettel: Évi. |
- október 28 2011 20:10:50
Kedves Viktória!
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt jártál és véleményeztél. A Tündi is köszöni, mert figyel ám a kis huncut, itt kuncog a hátam mögött most is, amikor írom Neked a válaszomat. Holnap megy Hozzád, kiolvastam a határidő naplójából, kínáld meg egy kis forró teával, tehetsz bele egy kis rumot is - de ne sokat - mert most már igencsak hideg van és fázik, ilyenkor így szokta.
Szeretettel: Évi |
- október 28 2011 20:21:28
Kedves Zsuzsika!
Történetem teljes mértékben a képzeletem szüleménye, nincs önéletrajzi kép.
Kedves Zsuzsikám!
Én azon nem csodálkozom, ( eddigi írásaidat, intelligenciádat, tudásodat figyelembe véve) hogy az általános iskola befejezése után 24 évvel jelesre sikerült az irodalom érettségi vizsgát.
Jók voltak az alapok az általánosban, arra lehet építeni akármennyi idő eltelte után is. Amit egyszer az ember megtanul jól, azt nem felejti el egykönnyen, én úgy gondolom.
A prózámat egyébként az ihlette, hogy mindig nagyon szerettem volna ha lett volna egy bátyám - mivel egyedüli gyermek vagyok -
és az ilyen lett volna mint a történetemben Gábor. Van ugyan egy féltestvérem, de 13 évvel idősebb mint én és lány. De ez nem téma.
Köszönöm szépen, hogy "meglátogattál".
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. december 03. kedd,
Ferenc napja van.
Holnap Barbara, Borbála napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
