Napkorong

I. rész

I. parázs

?szi szántás

Szántás sebzi halottra a mez?t,
Ekevas hasít, s nyilall, ordít a táj;
Pusztaság, hant-hantra, egymásra d?l,
Már term? oly rég volt, dudva, muhart vált!

S körötte erd? szélen, míg gyógyul e kín,
Lomb fordul r?tre, s Kökény term?t lát;
Izzó, kék gyümölcs, fagy-harmat reggelén,
Íze édes-fanyar, húzza csücsörre szám!

Sóhajt az erd?, pírja álmodik még,
Új tavaszt, madarakat, s égi csodát;
Hogy tele várjon, ne jöjjön el még,
Hadd legyen kéjes az álom, még tovább!

De hidd el, kedves ?sz, míg álmod tart (hosszasan),
Tél mindig is kell, hogy láss Új Tavaszt!

II. parázs

Vérvörös hajnal

Vérvörös a hajnal, hideglázban ég,
A tomboló forróság oly messze már,
Nappalok sem f?tenek, legyint nyár-vég,
S est-hidegben, nyugvó Nap bíborra vált.

A Hold is vacogtat, s harmat dérbe fagy,
Már csak lim-lom a sok-sok falevél;
Míg mohón húz dél-felé, a darucsapat,
Korán ?zve ?ket, a közelg? ordas-tél!

Álomba hullva alant, rothadó lelkek, ?sz,
Falevelek bársonya, színe, s szaga;
Puha párnájuk vacka, ha a tél elj?,
Sün-csapatnak szerény hajléka.

-Most h?s szell? hoz borús felleget,
Mely szürkít, s tör meg minden jó kedvet.

III. parázs

Tarra vágva

Tar az erd?, csonka, vágott a táj,
Csak f?részpor, forgács, s tönkje csonkja;
Mi árulkodik erd?r?l, kopár már,
Lesz szerszámfa, bútor, s téli tüzifa.

Tán fakereszt, s utolsó út, koporsó
Így földben enyész vég', lélek nélkül
Test, csontra szikkad minden halandó!
Kopár a táj, s nincs zöldje jóhíréül!

Távolban füst száll, s gallyak parazsa,
Zuzmó, moha, s mi vadgomba még;
Kietlenné váló táj, mint múlt hajnala,
Tán ily volt, az ördög otthona rég!

Mint háború után, csatát vesztett erd?,
De hajtás fakad újra, ha tavasza elj?!

IV. parázs

Fagyöngy

Gyöngyöd csodabogyó, örökkön zöld lényed,
S mily vagy, ha kegyed, tested csak egy,
S önmagad ölöd, mi rút szenvedélyed.
Vágyd gyermeked, s újuló egy-szépséged!

S ha élet vizét lopod is, éltet? Grált,
Mert ez a rended, s a másságod;
Kéjed kamatoztasd, s hozz csírát
Mely szárba szökell? friss-hajtásod.

De vigyázz, míg ha sokasodsz ezerszám,
Éltet?d elapad, s vív haláltusát éretted,
S mi szenvedélyed, ha valóvá vál,
Ölöd magad is, családod, s nemzetséged!

Mint igazgyöngy örökkön izzik zöld lényed,
Hát légy te a Fa, s ne Te, a magad ellensége!

V. parázs

A múlt zamata

Fogyó Hold fáradtan kacsint egyet,
Majd árnyékba szunnyad, lepihenve;
Sötét borul a kietlen tájra,
Fáradt vagyok mára, én is megpihenek!

S szunnyadok álomba, hol madárének,
Szín és szín-pompa, árny és fény;
Zörg? nesz töri a halott csendet,
Madárfütty, s bronzként égi-tünemény!

Sárguló falevelek tömjénes illata,
S messzi dombokról leguruló kövér szell?;
Vágyak, elmúlt nyárnak íze-zamata,
Mit nevelnek, agg-asszonyok nyara j?!

Nem feledem a Múlt zamatát, s minden cseppje kincsét,
S ha kedvem van, bontok egy fiolát, hogy érezzem ízét!

VI. parázs

Hajnal

Lenge ruhába öltözött a hajnal,
E, esztend?re, tán most utoljára;
Korai napsütés csókot hint szájára,
S kíván, ..."-Jó reggelt kedvesem" mára!

Majd így frissen ébredve, még pongyolában,
Ölelkezve, melenget? sugaraikkal;
S forrva testük egybe, Hold udvarában,
Vágyva forró gyönyörre, minden hajnalt.

S tüzes lénye, naponta szeretteti,
Kel? Nappal, gyönyör mámorában;
Vad, viharos teste csak a kéjt éhezi,
Míg est-alkony le nem száll a határra.

S ha szél fúj, vagy vihar tombol éjjel,
Hajnal, szeretkezik, kel? Nap tüzével.

VII. parázs

?szi éjjel

Sötét az éjjel, fekete, mint a korom,
A Hold is lepihent már álmosan;
Csak egy-egy csillag mélán hunyorog,
S álmodik csodát, míg átrohan...

-Kelet felé, nyugati szél kócosan;
Hagyva, száradó gyékény zsombót,
Míg fáradtan, er?t-vesztve megtorpan,
S csitulva lepihen a fák alatt, lelve otthont.

Az elmúlt nyár, most, mint csatatér,
Hulló lelkek, enyészet, s feledés,
Sárguló lomb, halott, véres falevél;
Mint csatában bukott, megírt szerz?dés!

Csak szél fújta, hanttalan testek, s a vágy,
Hogy mikor jön újra tavasz, majd forró nyár!

20070801-19
Louis De La Cruise
Minden jog fenntartva!