|
 Vendég: 24
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,227
|
|
Magány 3....
A falak mögött őrzöd titkaid,
repedt bordáid közt alszik a hit.
A csönd nehéz köveket rak szívemre,
és minden könnycsepp visszahullik a mélybe.
Az ablakon túl ébred már a táj,
de bennem minden hajnal késve jár.
Egy halvány sugár vállamhoz simul,
míg árnyékod újra körém borul.
Te kegyetlen magány, szívem csendes rabja,
könnyből szősz körém egy láthatatlan falat.
Te kegyetlen magány, éjben ringató kéz,
ha a nap rám talál, egy pillanatra csókra hív a fény.
Ha rám hajolsz, nem hallom a világot,
csak régi léptek verik a szobákat,
és bár fáj, hogy őrzöd minden sebemet,
mégis te vagy, ki nem enged el engemet.
A bordák résein kiszökik a múlt,
minden kimondatlan szó bennem maradt.
A bánat lassan nevet ad a testnek,
és az üres szobák visszhangot keresnek.
Az asztalon egy kihűlt pohár vár,
mellette árva levélre száll a homály.
De a függöny mögött felragyog az ég,
és azt súgja halkan nem tart örökké.
Te kegyetlen magány, szívem csendes rabja,
könnyből szősz körém egy láthatatlan falat.
Te kegyetlen magány, éjben ringató kéz,
ha a nap rám talál, egy pillanatra csókra hív a fény.
Ha rám hajolsz, nem hallom a világot,
csak régi léptek verik a szobákat,
és bár fáj, hogy őrzöd minden sebemet,
mégis te vagy, ki nem enged el engeme.
Talán egyszer szétnyílik minden rés,
és a hallgatásból dallam lesz majd még,
a könnyek helyén tiszta reggel ég,
és nem leszel többé az enyém.
Te kegyetlen magány, szívem csendes rabja,
könnyből szősz körém egy láthatatlan falat.
Te kegyetlen magány, éjben ringató kéz,
ha a nap rám talál, egy pillanatra csókra hív a fény. magány, lassan engedj el már,
ne rejtsd el előlem az érkező tavaszt.
Te kegyetlen magány, ha még visszanéz a fény,
a csendedből kilépek, és hazatalálok én.
Gubacsi Sándor |
|
Illatos, bujának is látszó a mező, a karja szinte ölelő.
Látszik rajta, hogy van neki új világ, határtalanság.
A mező ilyen buja, vágya erős, hogy legyen ölelő,
És ne érje oly’ élmény, hogy ez bizony nagy butaság.
Álmomban voltak tengerkét kék színek,
Fejemen csak lapátoltak a nagy fülek.
A színes féle levelek bőszen hullottak,
A szélrohamok meg utánuk kullogtak.
Eddig volt egy jó kis nyár és meleg, kik magukban üdvözlők,
Formásak a bájos, már beérett, ehető-főzhető gyümölcsök.
Nemsokára jönnek az esőáztatta kertek, utak és játszóterek,
Akkor már majd, kell az esernyő, meg előjönnek kérdőjelek…
*
(senrjon trió)
Most még tikkadó tájak,
Melegen zöldellők a bájak…
Még meleg a nyár!
Ha jön az ősz majd a föld
Alázkodni fog, oly’ csendesen.
Még meleg a nyár!
Ideér… felhősödés
Meg beindul… eresz csöpögés.
Még meleg a nyár!
*
(tíz szavasok)
Lesz itt még, hogy tél lesz úr!
Majd bemutatkozik vadul…
Még meleg az idei nyár!
A hőség, mindent keményen bedarál…
Vecsés, 2024. június 15. – Kustra Ferenc József
|
|
Hétköznapi pszichológia…
(leoninus duó)
Félek magamtól, ha szabadulnál magamtól.
Lehetek jó vagy rossz, ha dolgozik a gonosz!
Tükörben csak elnézem magamat… menekülnek, nézek másokat!
Konstatálom az én magányom és dolgozik, ezt meg nagyon bánom.
Ki tudja, hogy a magányomat ki hítta rám, ha tudnám pofon vágnám.
A sorsomban viszont ez van, ha tetszik, ha nem… enyém lett… el nem esik.
Úgy élem életem, hogy keresve bolyongok, de ez ellen hiába harcolok!
Emberek látómezejébe, ha vagyok, visszanézek, de társt biz' nem találok!
*
(senrjon trió)
Üres, nagyon magányos
Nappalom, estém és éjszakám…
Magány a párnám.
Nincs senki, aki éjjel,
Puszilgatna, betakargatna.
Magány, takaróm.
Egyedül, hevenyülve,
Keresek magányban, valakit!
Magány, takaróm.
*
(HIQ trióü)
Magányom
Nem akar engem.
Egyedül!
Nem veszi
Észre, rosszat tesz.
Egyedül!
Majd megyek,
Föl a mennyekbe…
Egyedül!
Vecsés, 2024. július 29. -Kustra Ferenc József
|
|
Hétköznapi pszichológia…
(septolet csokor)
Szavaim
Zengenek,
Elleneim
Hókotróként hevenykednek…
Kimondott betűk elleneim?
Gondolataim nyitott ablakban kószálódnak,
Mondatnak... óvakodnak…
*
Elmém riadt
Hallom háborús riadódat,
Másságodat…
Nem tiszteled uradat?
Rád leltem
vesztem eszem,
Veled-mentem…
*
Így ez nem nyugalmam,
Így rosszakat hallottam.
Szó elszáll?
Agy koncentrál,
Molesztál,
Affektál,
Dilemmál…
Vecsés, 2024. május 7. -Kustra Ferenc József-
|
|
Rejtett arc mögött,
némán figyel a titok.
Szemhéjon árnyék.
*
Csillogó mázban,
elveszik a tekintet.
Ki lehet, ki nem?
*
Álarc mögött arc
álmodja már önmagát.
Lassan felébred.
*
Maszk mögé bújva,
szem súgja az igazat.
Néma vallomás.
Siófok, 2026. január 23. - Gránicz Éva - Íródott: eredeti Basó féle haikuban. |
|
Albert Ferenc
Ballada az Mohácsrul /Mohács 1526. 08. 29./
Ezerötszázhuszonhat… Az kisasszonynak haván,
így jegyzé az krónika:
Lajos az ifjú király, e néven az második vala,
kinek Sátorhely alatt áll szerény, de elszánt hada.
Talpon mind ki eleven; s az felkelő Nap fénye
táncot jár az vérteken.
Fohászok szállnak égbe, dejszen óriási most a tét;
szükséget érez az hon, veszélyben az föld, s ez nép.
Medrét hagyja az Dráva látva egy gigász’ hadat;
mocsár felett híd remeg, Szulejmán serege alatt.
Tenger török szomjaz az vérre, s tán háromszáz ágyú vár
még két megannyi öszvérre.
Kartáccsal telt tarackik az magyarnak rossz álma,
négyszeres a túlerő, vajh mit regél az fáma?
Janicsárok, aszabok, szpáhik, még nem készülnek harcra,
valahány csak hunyni áhít.
De nem így ám az magyar, kit szítt az Nap e mezőn,
sehol fa, és sehol víz; immár mind verejtékben fürdőz,
kit remegő levegő fullaszt.
És hogy támadjanak é az csupán Lajos királyon múlhat.
Tomori már harcolna; de királya még hezitál,
majdan megjő parancsa:
Indulhat az vérontás, jobb szárny, rohamra előre!
Siker kecsegtet már-már, s az had, ettől kap erőre.
De jaj, eszmél az török, s indul, akár tengerár;
puskák ezre mennydörög.
Sok harcedzett janicsár aratja az magyart, úgy rendre;
s miként dús búzakalász dől az tüskös, tarló földre.
És rá jő az rettenet, több száz ágyú tör elő;
s halált osztó töltetet ont az gyilkos füstfelhő.
Akár pelyva, hullik az magyar;
holtak hevernek szerte, s vérük mindent betakar.
Vészt szül az lomha idő; fertály másfél óra tán’,
és úgy forr az levegő, mint szurok a katlan falán.
Az hadnak se híre, se hamva; s vágtat az magyar király,
mígnem mocsár mélybe húzza.
Diadalt ül az szultán véres tetemek felett;
s csörren lánc rabok lábán, számlál úgy kétezer lelket.
Janicsár s az jatagán táncol,
és földre hullnak az fejek; részegít ez gyilkos mámor.
Száll az rege szájról szájra:
Az ifjú Lajos király tálcán lett felkínálva,
így vivé el Őt az halál.
S hogy Szapolyai, s Frangepán,
na meg a cseh zsoldos sereg vajh’ ebben, mint segédkezett?
Állt… s a távolban mire várt az három sereg?
*****************************
… De végül is:
A mélyben szántó gyökerek, fel nem adják…
A hasadó hajnal új tavaszt ébreszt;
mert ciberelét, nem inge magyarnak,
az vér áztatta földből sarjadnak még éltek’.
Bízvást újjá épül, és szépülő ott az hon,
sokezernyi pipacs virul hősi hantokon,
majdan az utókor, mind hálaimát rebeg;
és nem feledi soha… az dicső tetteket!
|
|
Depresszió 2...
Az ablakon lassú ütem kopog,
a szürke ég a vállamra hajol.
A város hangja távolabbra száll,
míg bennem egy néma visszhang kiabál.
Az utcafény ködbe rajzol jelet,
elmossa minden régi, biztos lépésemet
A járda alatt remeg még a föld,
és minden útam ugyanabba dölt.
Depresszió, fekete folyó,
visz, pedig nem gondolkodó.
A gondolatot jégként fogom,
és elnémítja a holnapom.
Depresszió, hideg árnyék,
ablakomon át belép.
De míg a szívem halkan ver,
nem nyelhet el teljesen.
Kósza képek lebegnek előttem,
mint elszakadt filmek a sötétben.
A léptem hangját elfújja a szél,
nem tudom, merre van, aki bennem él.
Egy féltett ág roppan a törzsön,
száraz levele már a földön.
Ami egykor bennem fényt nevelt,
most csöndben hajlok így terelt.
Depresszió, fekete folyó,
visz, pedig nem gondolkodó.
A gondolatot jégként fogom,
és elnémítja a holnapom.
Depresszió, hideg árnyék,
ablakomon át belép.
De míg a szívem halkan ver,
nem nyelhet el teljesen.
Megáll az idő a mellkasomban,
minden kérdés körbe-körbe rohan.
A bátorságom vékony üvegen,
repedt hangon szólal meg bennem.
De a zápor egyszer elfogy még,
a felhők mögött még lélegzik az ég.
Ha csak egy apró szikrám marad,
az is elég, mert a szívem tovább halad.
Depresszió, fekete folyó,
visz, pedig nem gondolkodó.
A gondolatot jégként fogom,
és elnémítja a holnapom.
Depresszió, hideg árnyék,
ablakomon át belép.
De míg a szívem halkan ver,
nem nyelhet el teljesen.
Kopp-kopp… elcsendesül az eső,
a város fölött feldereng a tető.
Még egy lépés talán az egyetlen,
a hajnal már nem rajzol utat bennem.
Depresszió, fekete folyó,
nem vagyok már parttalan hajó.
A jég alatt is mozdul a vér,
és a csend mögött valami remél.
Depresszió, hideg árnyék,
nem tarthatsz örökké itt még.
Míg a szívem halkan ver,
nem engedlek magamhoz közel.
Gubacsi Sándor |
|
Juliska balladája 2
Távolbol figyeltem a partot,hol egy
Szépséges,kis lány szomorkodott.
Közelebb mentem,hogy jobban
Menézzem őt,miért választotta ezt
A hajó kikötőt.csinos öltözete nem
Mindennnapi,virágos kalappal ünnepi
Félve szóltam ne,hogy megijedjen :
- MI járatban van itt,kicsi szépségem ?-
" Lekéstem a hajót,mondta ő,holnap
Jön a következő,nem tudom mi legyen a teendő " ?-
- Ne búsúlj kis tündérem,segítek én neked,
Itt nem várhatod meg a következő menetet -
" Nem vagyok én a maga tündérkéje,
Vőlegényem van,ki vár engem epedve !
Ne gondolja,hogy talált valakit hirtelenébe,
Rendes nő vagyok a falum dicséretébe."
- Édes csillagom,ne gondolj rólam rosszat,
Tudok egy helyet,hol megvárhatod a hajódat.-
" Remélem az úr nem fog kihasználni engem,
Nem tudom mit gondoljak,maga egy városi ember."
-Bízd csak rám magadat,jó ember vagyok,
Szépséged belém ültetet százféle gondolatot.
- Mond, mi a neved,olyan lehet mint a szépséged ?-
"Juliskának hívnak a falubeliek "
- Az én nevem Pista,tetszel nekem Juliska.
Megmutatok egy pár szép helyet,amiért
Meglátod,megszeretsz majd emgemet.-
És Pista ment Juliskával,kinek tetszett a
Legény,ilyen jóképű embert nem látott még.
Karonfogva mentek ne,hogy eltévedjenek..
Már esteledett,mikor Pista mondta :- elviszlek
Az otthonomba,jobb lesz mint a szabadba.-
Juliska félelmében megölelte Pistát,mondván :
Félek,de bízok benned,tudom jó a lelkiismereted.
Juliska álmélkodott,még ilyen szép házat nem látott
Pista megkínálta őt mindenféle jókkal.
Legfőképpen csókjaival. Juliska pirulgatott de
Mindent elfogadott,karjai közt élvezett
Minden percet,szerelmet.Megvakította őt a
Szerelem,amit soha nem érzett eddig,
Boldogsága felért az egekig. A völegény
És a hajó várhat a végtelenségig....... |
|
Hétköznapi pszichológia…
(6 soros szakvers)
Estefelé, mint kanálnyi ragacsos méz, úgy elnyúlik a csend,
Szürkület kezdéskor meg a lemenő nap fénye halkan dereng...
Az estével bizony leszállt a télhírnök köd, szél nem fúj… nagy csend…
Vágyak
Itt már nem akarhatnak sokat, a magány már gyorsan elmereng.
Az esti helyzetűek odalöknek hol a magány... süket csend.
***
(senrjú trió, félhaiku lánc-szerű formátumban.)
Köd lidércei,
Szárnyra kelve, csak jönnek.
Sajnálom magam.
A ködben vágyak,
Boldogan integetnek.
Sajnálom magam.
Ülve ágy szélén,
Magányom nézi csendet!
Sajnálom magam.
*
(HIQ csokor)
Tétova
Vágyaim vannak...
Hervadók.
Elmúló
Fény, nekem reszket...
Dülöngés.
Idő megy
Bele imbolygok…
Magányban.
Időtlen
Idő, csak halad…
Mind magány.
Magányom
Csak nemtörődöm...
Mint, időm.
Változik
Minden létemben…
Semmisem!
Vecsés, 2024. március 1. – Kustra Ferenc József- íródott: szakversszakban és senrjúban, meg HIQ -ban.
|
|
Nem kell már a könnycsepp....
Nem kell már a könnycsepp, benne él a napsugár,
te vagy az a szép virág, kit a szívem visszavár.
A napsugár a szívedből csak nekem világít,
áradó, tiszta fényed mindig úgy elkábít.
Az idő messze rohan, mégis hozzád húz a nap,
minden egyes dobbanásban újra rád találhatlak.
Nem számolom a napokat, csak a mosolyogva nézlek,
minden csendes pillanatban újra benned élek.
Nem kell már a könnycsepp, ha ölelsz, ha itt vagy,
minden régi bánat lassan porrá szakad.
Szíved, mint a rózsaszirom, óvatosan nyílik,
szemedben az a kis könnycsepp csak értem izzik.
Nem kell már a könnycsepp, hadd legyen most fény,
bújjon el az árnyék, múljon el a tél.
A múlt minden sebe benned csöndben szól,
ha a szíved rám talál, akkor lesz csak ki jól.
Az idő úgy rohan, és soha meg nem áll,
az óra néma körökben körbe-körbe jár.
De míg egymás szemébe nézünk, nem számít a perc,
minden apró rezdülésben új reményre lelsz.
Ha félsz, hogy egyszer elveszítesz, csak bízzál bennem,
ott lobog az a parázs, mit az idő sem vesz el.
Elfelejtjük a tegnapot, az összes téli éjszakát,
mert a szíved melegében egy új tavasz rám talált.
Nem kell már a könnycsepp, csak a szíved lénye,
tiszta, puha lángja írja át az éjnek sötét fénye.
Szíved, mint a rózsaszirom, lassan rám bíz mindent,
szemedben az a kis könnycsepp már az öröm ígérete itt bent.
Nem kell már a könnycsepp, maradjon csak a fény,
legyen minden pillanatunk végtelen remény.
Szíved lágyan rám borul, mint harmatos virágszirom,
ha melletted ébredek, minden könnyem elhagyom.
Gubacsi Sándor |
|
Ó, a kimondott szó…
(bokorrímes)
A szó elszáll, a betűk, miből állnak szétesnek,
A mondatok elporladnak, gondolatok leesnek.
A mondanivaló értelmei oly’ gyorsan elvesznek!
(3 soros-zárttükrös)
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza,
Mit, ha kimondasz, az gyorsan lesz élet egy morzsája.
Gondolatok, életből fölmerült fekete reneszánsza.
(bokorrímes duó)
Hmm… az életben a második esély?
Hogy amikor lefele lejt a meredély?
Ha kimondod, az már maga az esély?
Van oly’: „elkáposztásítottalanítottátok” … te ezt kiszeded a levesből.
Van oly’: „szép” … ami lehet egy kakadu, de ezt ne kivedd a levesből.
Van oly’: „ellehetetleníthetetlenségeskedéseitekért” … Ezt is a levesből?
Van oly’: „megmásíthatatlanságotokért” … Ezt se vedd ki a levesből…
(leoninus)
Vannak szavak, amik a kiejtéskor változást mutatnak. Ez faladat... nagykor.
Vannak szavak, amik a kiejtéskor pl., hat féle jelentéssel bírnak kiejtéskor
(HIQ)
A szádból
Kiesett szó… vég!
Vissza nincs!
(senrjon)
Amit egyszer kimondtunk,
Azt már elfújja a kinti szél.
Még ha suttogsz is!
(leoninus)
Végül van egy arany mondás: Hallgatni arany”
***
Szó, ha kirepül, vissza már sosem tér,
Megsebez, vagy gyógyít, tőled függ, mit ér.
Nem a szó számít, hanem ahogy mondod,
Hangod zenéje tárja fel a gondot.
Van, mikor a csend többet ér a szónál,
Idő súgja meg, mi igaz, mi formál.
Gondold meg, mit írsz, mielőtt kimondod,
Türelem az út, mely békét hoz, nem gondot.
(Tíz szavas)
A szó hangja messzire ér,
Szívben marad és sokáig elkísér.
A szót az idő formálja,
A helyzet ma csenddé torzítja.
(Senrjú)
Kimondott szó már,
nem fordul vissza soha.
Hangja megmarad.
Szó száll a csendben,
hangja sebet ejt mélyen.
Csend őrzi némán.
Ugyanaz a szó,
más időben mást jelent.
A hang dönt végül.
Vecsés, 2024. december 1. - Siófok, 2025. október 9. – Kustra Ferenc József - Gránicz Éva - Írtuk: kétszerzősnek alloiostrofikus versformában.
|
|
Ha kérnéd...
Ha kérnéd, csendből szőnék, köréd egy puha menedéket,
csillagfényből útra kelnék, hogy hazavezesselek téged.
Ha a bánat válladra ülne, én elűzném halk dalokkal,
és minden könnyed, ami gördül, felszáradna két karomban.
Ha kérnéd, én lennék a hajnal a sötét után,
meleg szó a hideg éjben, biztos part a viharos vízen át.
Ha kérnéd, őrizném, minden álmod, minden lépted,
amíg dobban bennem a szív, nem engedlek el soha téged.
Ha az éj túl mélyre hívna,
lámpást gyújtanék az úton,
álmaidnak bársony szárnyán
elkísérnélek minden álmon.
Ha elfáradnál a várásban,
ölem lenne békés fészek,
és mire felkel majd a nap is,
új reményt adnék tenéked.
Ha kérnéd, én lennék a hajnal a sötét után,
meleg szó a hideg éjben, biztos part a viharos vízen át.
Ha kérnéd, őrizném, minden álmod, minden lépted,
amíg dobban bennem a szív, nem engedlek el soha téged.
Nem ígérek könnyű eget,
sem szélcsendes életet,
de ha ránk borulna minden,
én melletted ébredek.
És ha egyszer elnémulna
körülöttünk a világ,
a szívem akkor is megtalál,
bárhol rejtőzz, bárhol jársz.
Ha kérnéd, én lennék az otthonod a messzeségben,
a kéz, amely visszahúz, ha elvesznél a sötétségben.
Ha kérnéd, itt maradnék, őrző fényed, hű reményed,
míg csak bennem él a dal, vigyázok rád, szerelmesem.
Gubacsi Sándor
|
|
Magány 3....
Az ablakon túl lassan alszik el a város,
a szobában csak az óra hangja álmos.
A csend leül mellém, nem kérdez, nem beszél,
és minden el nem mondott szó a szívemben zenél.
A napok úgy múlnak, mint ködös folyó,
visznek messzire, de partjuk meg sehol.
Amit másnak adnék, magamban őrzöm még,
egy félbehagyott álommal osztozik az éj.
Bárcsak lenne valaki, aki rám talál,
akihez a hosszú út végén hazatalál.
Aki nem félne attól, ha könnyes a szemem,
és csendben is megértené, mi zajlik bennem.
Bárcsak nyílna egy ajtó, ahol fény fogad,
ahol nem kell elrejtenem fáradt arcomat.
Mert bármilyen erősnek mutatja magát a szív,
egy szerető kézre minden magányos ember vágyik.
Az esti fények kihunynak sorra mind,
a párna őrzi csak az ébren töltött perceim.
Két ember helyett egy árnyék ül a széken,
és egy néma kérdés alszik el mellettem.
Hiányzik egy hang, amely nevemen szólít,
egy ölelés, amely minden sebet gyógyít.
Egy tekintet, melyben nem kell félnem attól,
hogy megint eltűnik valaki a holnaptól.
Bárcsak lenne valaki, aki rám talál,
akihez a hosszú út végén hazatalál.
Aki nem félne attól, ha könnyes a szemem,
és csendben is megértené, mi zajlik bennem.
Bárcsak nyílna egy ajtó, ahol fény fogad,
ahol nem kell elrejtenem fáradt arcomat.
Mert bármilyen erősnek mutatja magát a szív,
egy szerető kézre minden magányos ember vágyik.
Talán egyszer majd megáll mellettem az idő,
talán egyszer majd rám mosolyog a jövő.
Nem kérek csodát, csak egy őszinte szót,
egy társat, aki velem együtt nézi a holnapot.
Kegyetlen dolog magányosnak lenni,
és minden este egyedül feküdni.
Üresnek érezni melletted az ágyat,
és hiányát érezni egy hû társnak!
Bárcsak lenne valaki, aki rám talál,
aki a sötétben is mellettem maradna már.
Aki tudná, hogy néha a csend is kiált,
és nem engedné el a kezem az éjszakán át.
Bárcsak nyílna egy ajtó, ahol fény fogad,
ahol végre megpihenhetne a fáradt gondolata a szívem mélyére, bármennyi könny is hullik,
a szeretet reménye még hazavezethet mindig.
Gubacsi Sándor
|
|
Kecses, elegáns szitakötők
Szállnak a nyári levegőben...
Apró fűzőt viselnek,
S tündöklő szárnyukon
Tiszta reményt hoznak vissza:
Forró nyári nap... ördögnek lovai, szitakötők.
Mindenütt átalakulás,
Költészet, csillámló fény,
S a napfényes ragyogás alatt
A gyengéd, rózsaszín vízfelszínen –
Lágy, megnyugtató érintése, mért érintő :
Forró nyári nap... ördögnek lova, szitakötő.
|
|
A poéta írta nektek…
(3 soros zárttükrös duó)
Nos, a vers nagyszerű szóruhákban öltöztetett szép-okos gondolatok,
S ha jók a gondolatok, s jók az olvasandó sorok… élmény gondolatok…
Nos, a vers nagyszerű szóruhákban öltöztetett szép-okos gondolatok.
A jó vers, jó mondanivalója szétterül a lelkünkben, mint életbalzsam,
Ha meg az olvasónak oly’ nagy az öröme…’Megvan én életbalzsam’…
A jó vers, jó mondanivalója szétterül a lelkünkben, mint életbalzsam.
*
(HIQ trió)
Szívünkben
A rejtett kincsek.
Boldogság.
Mosolyunk
Le is eshet, csak…
Boldogság.
Volt mosoly
Arcunkon, lehet…
Boldogság.
*
(tíz szavas csokor)
Féltett titkokat őrizzük, sokféle darabokban
Arcunkra visszaköltözik mosoly, sokféle darabokban.
Alaposan figyeld a poéta miket ír!
Mit olvasol… legyen örömír!
Az életben biz, van mi magfagyott…
Van mi tiszteletlenül… lehullot!
Hosszú versben lehet biz’ komoly szópatak,
S lehet benne lehulló… utálatos-patak.
Lehet versben jót özönlő… szerelmetes szó patak…
Élvezetet kiöntő szópatak.
Versben domináljon az élvezeti öröm-patak,
Akkor lelkedben így élvezetek maradnak!
Vecsés, 2026. augusztus 7. - Kustra Ferenc József
|
|
Hazug volt....
Hazug volt a szavad, minden mondat csak nyög, ,
édes méz a számon, bennem csak hörög.
Nevettél, és közben eltakartad önmagad,
minden érintésed bennem új sebet szakajt.
Hazug volt a szavad, hazug minden mosolyod,
minden érintésed bennem még ma is sajog.
Hazug volt a szemed, ahogy rám talált a múlt,
minden szép ígéret lassan semmibe hullt.
Hazug volt a csókod, mikor engem csókoltál,
hazug volt az is, mit a tenyeremből jósoltál.
Hazug volt a két szemed, ahogy rám néztél,
hazug volt a szíved, ahogy rajtam átléptél.
Hazug volt a kezednek, minden ölelése,
hazug volt a reggelek, minden ébredése.
Hazugság volt nekünk az egész életünk,
hazug volt de most már hiába nézhetünk.
Egyszer, ha visszanézel, majd a romokra találsz,
késő lesz a bánat, mikor többé már nem vársz.
Én már nem leszek ott, csak a kihűlt helyemen,
egy eldobott szív árnya jár át csak a csendben.
Hazugság volt nekünk ez az egész életünk,
egy kifakult színpadról most csendben lelépünk.
Hazug volt, de többé nem félek tőled én,
mert az igazság vár rám valahol az út végén.
Hazug volt a csókod, mikor engem csókoltál,
hazug volt az is, mit a tenyeremből jósoltál.
Hazug volt a két szemed, ahogy rám néztél,
hazug volt a szíved, ahogy rajtam átléptél.
Hazug volt a kezednek, minden ölelése,
hazug volt a reggelek, minden ébredése.
Hazugság volt nekünk az egész életünk,
hazug volt de most már hiába nézhetünk.
Hazug volt a reggel, minden közös ébredés,
kávéillat mögé bújt a kimondatlan kétkedés.
Hazug volt a kezed, ahogy meg fogott még,
miközben a lelked régen más felé beszélt.
Hazug volt a szavad, hazug minden mosolyod,
minden érintésed bennem mégis ott dobog.
Hazug volt a szemed, mégis bennem ég a kép,
ahogy rám néztél, mintha örök lenne még.
Hazug volt a csókod, mikor engem csókoltál,
hazug volt az is, mit a tenyeremből jósoltál.
Hazug volt a két szemed, ahogy rám néztél,
hazug volt a szíved, ahogy rajtam átléptél.
Hazug volt a csókod, mégis őrzöm valahol,
hazug volt a beszéd is is néha szépen szól.
Hazug volt az éjjel, ahogy rám borult veled,
hazug volt a szavad, nélküled már nem lehet.
Hazug volt, hogy benned végre kulcsra lel a szív,
hazug volt, mert nélküled csak a hideg, üres semmi hív.
Gubacsi Sándor |
|
Szívem vérfoltos levelén
elaludt a belső lelkiállapotom forrása;
múzsám,
aki nagy szemével, különleges hatással,
aranyozza be, a csillagos eget,
űrrel,
az a földi ,
gyönyörű, gyorsan repülő, hártyás szárnyú ragadozó,
az ihlető,
az a földi élőlény,
a szitakötő.
|
|
Mondjátok Feleim az Úrban… lesz-e még akadály az utamban.
Vajon igy öregen még mit vérhatok… nincs már, hogy lébecolok!
Felhők is már csak rohangálnak az égen, semmi nem tartja öket féken.
Régen volt biz’ tán’ nem is sok bánat, öröm s szeretet, mint életpárlat!
Ma már, ha ég is a lámpa a szobámban, nem jó a magány-társaságban.
Van, ki megmondja, hogy mért nincs szeretet a földön… kérem, könyörgőn?
Dúlnak háborúk, terjed olajválság, meg egy vezető elmondta, jó a másság!
Manapság nincsen semmiben megbeszélés, mert ki az úr, visszakérdez… na és?
Ezek után várhatok az utamtól, ki segítene… szabaduljak a rossztól?
Vecsés, 2026. július 27. – Kustra Ferenc József
|
|
Bármilyen megoldás hűséges számomra,
Ha szembe tudunk nézni a világgal
Anélkül, hogy érezném hűvösét a színlelésnek
És anélkül, hogy a megérzésem felkavarna.
Vajon létezik e világon megoldás,
Hogy megtartsam az isteni parancsolatokat,
Elfogadjam szívemmel – s ne az eszemmel – öleljem át felebarátomat,
Hogy saját akaratomból fakadóan
Érezhessem a vér szavát,
Anélkül, hogy az ész visszatartana?
Feltettem magamnak a kérdést:
Vajon az én hibám volna?
Idegennek érzem magam a saját testem számára,
Elvakít a szívem íze
És elveszek a meredek útvesztőben,
Amelynek ködéből nem tudok menekülni,
Megtagadva, hogy simogatását ne csókoljam.
A sors irgalommal alkudozik,
Mert az ár túl drága;
Még a kiváltság – melyet céllal adtak,
Nem ismeri el a babonás rettegés félelmét,
Hogy életüket nyitott könyvként vizsgálja...
Csak az arra hivatottak megérintsék,
És azoknak félelmeit elűzi,
S a szemüket lecsukja...
|
|
Hétköznapi pszichológia...
Azért fordulsz mások felé halkan,
mert benned is élt egy régi bánat.
Egy néma kérdés szólt benned lassan,
s nem gyógyította senki a vágyat.
Mások könnyét törlöd, s közben érzed,
ahogy benned is oldódik a jég.
Minden jó szó visszatalál hozzád,
mint fákra érkező tavaszi ég.
S mikor másért gyújtasz apró lángot,
a sötét tebenned is fényt talál.
Mert amit adsz, az visszhangot hordoz,
és a szíved végre hazatalál.
Siòfok, 2026. február 20. - Gránicz Éva - |
|
Édesanyám
Kis kezem egykor a kezedbe simult,
melletted minden félelmem elmúlt.
Te voltál az út, a biztos menedék,
szemedben ragyogott az egész világ még.
Most csendben állok a sírodnál,
virág pihen már a márvány oldalán.
Az idő elszállt, mint halk esti szél,
de bennem minden ölelésed él.
Annyi szó maradt a szívem mélyén,
amit elmondanék még az életem végén.
Bár egyetlen percre visszatérnél,
mert tudom azt, hogy, mennyire szeretnél,
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, ha felnézek az égre,
a hangod visszhangzik a csend közepébe.
Bár messze vagy már, mégis itt vagy velem,
mert bennem dobogsz, itt élsz bennem.
A régi otthon melege bennem él,
ablakán át még rám mosolyog a fény.
Te tanítottál hinni és várni,
a nehéz napokon talpon maradni.
Útravalód minden szava elkísér,
ha elfáradok, a lelkemben hazatér.
Amit adhattam, leírtam a zenéimben,
és minden szeretetem ott van a véremben.
Hányszor halasztottam a köszönetet,
hányszor hittem, lesz még rá időm neked.
Most a csendben hozzád beszélek,
és minden kimondatlan szóval téged énekellek.
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, ha felnézek az égre,
a hangod visszhangzik a csend közepébe.
Bár messze vagy már, mégis itt vagy velem,
mert bennem dobogsz, itt élsz bennem.
Ha egyszer újra találkozik két út,
nem engedem el kezed, bármi is az út.
Elmondom majd mindazt, mi bennem maradt,
hogy te voltál nekem a legszebb pillanat.
Addig is őrzöm mosolyod fényét,
a rám terített esték békességét.
Amit tőled kaptam, nem múlik el soha,
te vagy a szívem örök otthona.
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, most hozzád száll ez a dalom,
a könnyem között is szereted hallom.
Bár nem ölelhetlek, már csak szívem belső falán,
amíg csak élek, bennem élsz, édesanyám. |
|
Hétköznapi pszichológia egy mesebeli-diktátorról…
(Mottó: kire mit rótt a sors, azt kell élnie!)
Messzi födőn van még egy meseország, „Umbuldalak” a neve no, meg van egy
Köcsögfákat „szinte” szépen faragó diktátora... legnagyobb erénye...
Gúnyolódás, láthatón fokozódó gyűlölet... hiányos agytalansága.
Meg a saját gyűlölete, eme ama... ez azért fontos, mert ez „saját”!
Hite áthatja az országát s meseországát nem tanítja, a „hazáját”.
Képzeljétek Feleim, rögvest kell, hogy eseményt osszak meg veletek:
Reggel keltem, konyhaablakon kinéztem… udvar fölött ’drón’ körözött
’kisgatyában’ ugrottam, kifelé az udvarra! No, és ott mit láttam?
A drón lejmenetbe váltott és fejem felett egy borítékot ejtett le…
Őkelme meg gázt adott és a távoli messzeség felé elhajtott.
Atyaúristen! Most kapott el az ihlete, nem lett életemnek vége!
Fölnéztem… drón sehol, fölvettem a borítékot ímhol.
Bementem és rám is jött a vész-frász… pedig vég nem jött.
Nekiálltam küldeményt felbontani, olvasni s sírásra fölkészülni:
„Umbuldalak” dicsőségére igen terjed... lelkét meg belől… rozsda terjed.
A mesés távolban… mesésen regnál a ’nagy’ nemes úr, nihilizmusban!
Egy oldal, géppel írott levél igazolta, hogy „dikti” szavak hangzatosak,
Erősen velőtlenek, de közben a ’fals’ hangzás… szinte lehetetlenek.
Nesze Umbuldalak! Polgárok… lesz idő mikor kezüket csókoljátok!
Írják ’dikti” ellenesek, csak neki lehet válasz, többiek ellenesek.
A mi környékünkön több atomerőmű bajban van, majd nullos vízhiány…
Umbuldalak ura az értőket eltávolíttatta, mert az mind ellen… na!
A diktinek lesz a legsürgősségibb teendője… volt, van és lesz,
A népével gyorsan kellsz’ csináltatni… spájzát, WC-t is fölmosni, ha kellsz'.
Saját alabárdosait, saját dzsidás embervadászait, vadászait
Is gyűlölködve üldözi, sőt... kezdi is még... zsebüket kiüríteni!
*
Borzalom volt ezt bizony, mint hiteles dokumentumot olvasni,
Átfutott rajtam, mily jó, hogy nálunk nincs, ki ilyt’ akarni…
Borzalom volt ezt bizony, mint hiteles dokumentumot olvasni,
Én ezt azért nem mutogatom senkinek elég ez bőven az én lelkemnek,
Igy nem tudom senkivel… kivel megbeszélni, elég ez én sors lelkemnek…
Én ezt azért nem mutogatom senkinek elég ez bőven az én lelkemnek.
Érzem belül, mily’ jó, hogy a mi sorsunkba nincsen ilyen fejezet,
És biz’ ezen levél nélkül is bőven rágódok éppen sok-sok eleget…
Érzem belül, mily’ jó, hogy a mi sorsunkba nincsen ilyen fejezet.
De jó, hogy nekünk nincsen ’diktink’, remélem ily’ rongy sose lesz nekünk
Hogy ha mán igy alakul, akkor maj lukas zoknit stoppolhatunk… van nekünk...
Drón hozta, hogy ’dikti’ őkelme nem szereti az árokparti kutyaharcot,
Meg nagyon is nem szereti a tetői macska-nyávogó kandúr harcot…
Azért nem mert ott nem lehet csak ő a győztes, nem egyáltalán harcot.
A megírtakból, feketén-fehérem ki is derült „Umbuldalak” haza
Övé, me' amit birtokába vett, az mié' mindenkié... az övé haza!
Meg is írták: a Mese országban egy az úr a trágyadombon
A helyes kis ’dikti’ ezt kisajátította… nép élt a széle dombon.
Megírták még a választottjai nagy is rajonganak érte,
De a sokféle kormányfeladat nem alakul kis a léte…
Megírták még a választottjai csak úgy rajonganak érte.
Egyszer
Az utcán nem kár…
Leköpték.
Az óta
Busznyi testőre…
Lefolyt nyál.
Jézus, mit meg nem tud halandó…
Kíváncsiság: vajon ki küldte?
Vannak ily’…
Esetek. Miért.
Ember faj…
„Umbuldalak” -i sajtóban ily’ nincsenek… sajtóst lepofozná' "férfianyám".
Vecsés, 2026. augusztus 4.- Kustra Ferenc József
|
|
Ott azt a stílusos megnevezést kaphatnám: Szóvadász
Ha indián-táborban élnék, igy hívhatnának, mitől nem félnék.
Ha sántult lovamat vezetném: kinevetnének… következmények…
Ember nem hinne szemnek, nincsen sánta lova indiánok seregének.
Alkonyatkor, ha bandzsi lenne nap, misézne indián pap...seregének!
UFF
Vecsés, 2025. június 7. – Kustra Ferenc József
|
|
Árva lelkek
Az ablak üvegén pihen a fény,
odakint nevet egy boldog remény.
Gyermekkezek fonódnak össze a téren,
szülők lépnek mellettük a napsütésben.
Csendben figyelnek, nem szólnak, csak néznek,
szívükben régi, kimondatlan kérdések.
Egy ölelésért messzire szállna,
minden álmuk az esti homályba.
Kicsi szívükben nagy a hiány,
egy névért sírnak minden éjszakán.
Bár körülöttük sok társ akad,
a szeretet helye még üres marad.
Árva lelkek, sok álmot őriznek még,
egy meleg otthonról, hol rájuk várnak még.
Árva lelkek, könnyük csendesen pereg,
nem tudják, milyen, ha egy anya szeret.
Árva lelkek, apai szó nélkül,
egymás kezét fogják a hosszú éjen túl.
Együtt élnek, együtt hordják terhük,
és a szeretet fényét keresik bennük.
Este az udvar lassan elcsendesül,
a sok kis álom a párnára szenderül.
Van, aki titokban egy mesét remél,
van, aki egy hangot, mely csak hozzá beszél.
Nem kérnek sokat, csak akarnak valakit,
ki megjegyzi egyszer a nevüket valaki.
Ki nem siet el, ha könny szökik szemükbe,
és azt mondja „Itt vagyok, maradj mellettem, kicsim.”
Mert minden gyermek otthonra vágyik,
hol a szeretet nem fogy el hajnalig.
és ha a világ néha elfordulna tőlük,
egymásban őrzik a reményt legbelül.
Árva lelkek, sok álmot őriznek még,
egy meleg otthonról, hol rájuk várnak még.
Árva lelkek, könnyük csendesen pereg,
nem tudják, milyen, ha egy anya szeret.
Árva lelkek, apai szó nélkül,
egymás kezét fogják a hosszú éjen túl.
Együtt élnek, együtt hordják terhük,
és a szeretet fényét keresik bennük.
Talán egyszer kinyílik egy ajtó,
és nem lesz többé olyan este, mely bántó.
Talán egy kéz majd feléjük nyúl,
és minden félelem lassan elcsitul.
Mert ahol egy szív szeretni tud még,
ott a legsötétebb éjben is felragyog az ég.
és ha egymásnak adnak egy apró reményt,
a magány fala között adnak egymásnak esélyt.
Árva lelkek, álmot őriznek,
egy meleg otthonról, hol értük sietnek.
Árva lelkek, könnyük lassan elpihen,
ha szerető szívre találnak egyszer majd idebenn.
Árva lelkek, együtt lépnek tovább,
egymásnak adva minden halvány reménysugarát.
Nem maradnak örökké egyedül,
mert minden gyermek szeretetre születik legbelül.
Gubacsi Sándor |
|
Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva. Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
|
|
|
|
Ma 2026. szeptember 04. péntek,
Rozália napja van.
Holnap Viktor, Lőrinc napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
