|
 Vendég: 34
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,226
|
|
Bármilyen megoldás hűséges számomra,
Ha szembe tudunk nézni a világgal
Anélkül, hogy érezném hűvösét a színlelésnek
És anélkül, hogy a megérzésem felkavarna.
Vajon létezik e világon megoldás,
Hogy megtartsam az isteni parancsolatokat,
Elfogadjam szívemmel – s ne az eszemmel – öleljem át felebarátomat,
Hogy saját akaratomból fakadóan
Érezhessem a vér szavát,
Anélkül, hogy az ész visszatartana?
Feltettem magamnak a kérdést:
Vajon az én hibám volna?
Idegennek érzem magam a saját testem számára,
Elvakít a szívem íze
És elveszek a meredek útvesztőben,
Amelynek ködéből nem tudok menekülni,
Megtagadva, hogy simogatását ne csókoljam.
A sors irgalommal alkudozik,
Mert az ár túl drága;
Még a kiváltság – melyet céllal adtak,
Nem ismeri el a babonás rettegés félelmét,
Hogy életüket nyitott könyvként vizsgálja...
Csak az arra hivatottak megérintsék,
És azoknak félelmeit elűzi,
S a szemüket lecsukja...
|
|
Mikor kiürült a fészkünk,
igaz, kevesebb lett gondunk.
Eddig csak Ő értük éltünk,
most házzá vált otthonunk.
Magányban telnek a napok,
egymást bámulják a falak,
mert mind elmentek a „nagyok”
utánuk csak visszhang maradt.
Ketten maradtunk vén szülők
az egymás igazán élve.
Már napról napra készülők,
boldogságukat remélve.
A kapu gyakran kitárul,
s dalra fakad minden madár.
Kicsit enyhül a hiányuk,
a szülői ház hazavár.
Mikor kiürül a fészek
beléköltözik a magány.
Mennyire vagyunk rá készek?
Én azt hiszem: egyáltalán.
2019. február 8.
Isaszeg
|
|
Hétköznapi pszichológia...
Azért fordulsz mások felé halkan,
mert benned is élt egy régi bánat.
Egy néma kérdés szólt benned lassan,
s nem gyógyította senki a vágyat.
Mások könnyét törlöd, s közben érzed,
ahogy benned is oldódik a jég.
Minden jó szó visszatalál hozzád,
mint fákra érkező tavaszi ég.
S mikor másért gyújtasz apró lángot,
a sötét tebenned is fényt talál.
Mert amit adsz, az visszhangot hordoz,
és a szíved végre hazatalál.
Siòfok, 2026. február 20. - Gránicz Éva - |
|
Édesanyám
Kis kezem egykor a kezedbe simult,
melletted minden félelmem elmúlt.
Te voltál az út, a biztos menedék,
szemedben ragyogott az egész világ még.
Most csendben állok a sírodnál,
virág pihen már a márvány oldalán.
Az idő elszállt, mint halk esti szél,
de bennem minden ölelésed él.
Annyi szó maradt a szívem mélyén,
amit elmondanék még az életem végén.
Bár egyetlen percre visszatérnél,
mert tudom azt, hogy, mennyire szeretnél,
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, ha felnézek az égre,
a hangod visszhangzik a csend közepébe.
Bár messze vagy már, mégis itt vagy velem,
mert bennem dobogsz, itt élsz bennem.
A régi otthon melege bennem él,
ablakán át még rám mosolyog a fény.
Te tanítottál hinni és várni,
a nehéz napokon talpon maradni.
Útravalód minden szava elkísér,
ha elfáradok, a lelkemben hazatér.
Amit adhattam, leírtam a zenéimben,
és minden szeretetem ott van a véremben.
Hányszor halasztottam a köszönetet,
hányszor hittem, lesz még rá időm neked.
Most a csendben hozzád beszélek,
és minden kimondatlan szóval téged énekellek.
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, ha felnézek az égre,
a hangod visszhangzik a csend közepébe.
Bár messze vagy már, mégis itt vagy velem,
mert bennem dobogsz, itt élsz bennem.
Ha egyszer újra találkozik két út,
nem engedem el kezed, bármi is az út.
Elmondom majd mindazt, mi bennem maradt,
hogy te voltál nekem a legszebb pillanat.
Addig is őrzöm mosolyod fényét,
a rám terített esték békességét.
Amit tőled kaptam, nem múlik el soha,
te vagy a szívem örök otthona.
Édesanyám, te voltál a fény,
amely elkísért minden úton felém.
Tőled kaptam erőt, hitet, reményt,
és a szívemben örökre őrzöm a fényt.
Édesanyám, most hozzád száll ez a dalom,
a könnyem között is szereted hallom.
Bár nem ölelhetlek, már csak szívem belső falán,
amíg csak élek, bennem élsz, édesanyám. |
|
Hétköznapi pszichológia egy mesebeli-diktátorról…
(Mottó: kire mit rótt a sors, azt kell élnie!)
Messzi födőn van még egy meseország, „Umbuldalak” a neve no, meg van egy
Köcsögfákat „szinte” szépen faragó diktátora... legnagyobb erénye...
Gúnyolódás, láthatón fokozódó gyűlölet... hiányos agytalansága.
Meg a saját gyűlölete, eme ama... ez azért fontos, mert ez „saját”!
Hite áthatja az országát s meseországát nem tanítja, a „hazáját”.
Képzeljétek Feleim, rögvest kell, hogy eseményt osszak meg veletek:
Reggel keltem, konyhaablakon kinéztem… udvar fölött ’drón’ körözött
’kisgatyában’ ugrottam, kifelé az udvarra! No, és ott mit láttam?
A drón lejmenetbe váltott és fejem felett egy borítékot ejtett le…
Őkelme meg gázt adott és a távoli messzeség felé elhajtott.
Atyaúristen! Most kapott el az ihlete, nem lett életemnek vége!
Fölnéztem… drón sehol, fölvettem a borítékot ímhol.
Bementem és rám is jött a vész-frász… pedig vég nem jött.
Nekiálltam küldeményt felbontani, olvasni s sírásra fölkészülni:
„Umbuldalak” dicsőségére igen terjed... lelkét meg belől… rozsda terjed.
A mesés távolban… mesésen regnál a ’nagy’ nemes úr, nihilizmusban!
Egy oldal, géppel írott levél igazolta, hogy „dikti” szavak hangzatosak,
Erősen velőtlenek, de közben a ’fals’ hangzás… szinte lehetetlenek.
Nesze Umbuldalak! Polgárok… lesz idő mikor kezüket csókoljátok!
Írják ’dikti” ellenesek, csak neki lehet válasz, többiek ellenesek.
A mi környékünkön több atomerőmű bajban van, majd nullos vízhiány…
Umbuldalak ura az értőket eltávolíttatta, mert az mind ellen… na!
A diktinek lesz a legsürgősségibb teendője… volt, van és lesz,
A népével gyorsan kellsz’ csináltatni… spájzát, WC-t is fölmosni, ha kellsz'.
Saját alabárdosait, saját dzsidás embervadászait, vadászait
Is gyűlölködve üldözi, sőt... kezdi is még... zsebüket kiüríteni!
*
Borzalom volt ezt bizony, mint hiteles dokumentumot olvasni,
Átfutott rajtam, mily jó, hogy nálunk nincs, ki ilyt’ akarni…
Borzalom volt ezt bizony, mint hiteles dokumentumot olvasni,
Én ezt azért nem mutogatom senkinek elég ez bőven az én lelkemnek,
Igy nem tudom senkivel… kivel megbeszélni, elég ez én sors lelkemnek…
Én ezt azért nem mutogatom senkinek elég ez bőven az én lelkemnek.
Érzem belül, mily’ jó, hogy a mi sorsunkba nincsen ilyen fejezet,
És biz’ ezen levél nélkül is bőven rágódok éppen sok-sok eleget…
Érzem belül, mily’ jó, hogy a mi sorsunkba nincsen ilyen fejezet.
De jó, hogy nekünk nincsen ’diktink’, remélem ily’ rongy sose lesz nekünk
Hogy ha mán igy alakul, akkor maj lukas zoknit stoppolhatunk… van nekünk...
Drón hozta, hogy ’dikti’ őkelme nem szereti az árokparti kutyaharcot,
Meg nagyon is nem szereti a tetői macska-nyávogó kandúr harcot…
Azért nem mert ott nem lehet csak ő a győztes, nem egyáltalán harcot.
A megírtakból, feketén-fehérem ki is derült „Umbuldalak” haza
Övé, me' amit birtokába vett, az mié' mindenkié... az övé haza!
Meg is írták: a Mese országban egy az úr a trágyadombon
A helyes kis ’dikti’ ezt kisajátította… nép élt a széle dombon.
Megírták még a választottjai nagy is rajonganak érte,
De a sokféle kormányfeladat nem alakul kis a léte…
Megírták még a választottjai csak úgy rajonganak érte.
Egyszer
Az utcán nem kár…
Leköpték.
Az óta
Busznyi testőre…
Lefolyt nyál.
Jézus, mit meg nem tud halandó…
Kíváncsiság: vajon ki küldte?
Vannak ily’…
Esetek. Miért.
Ember faj…
„Umbuldalak” -i sajtóban ily’ nincsenek… sajtóst lepofozná' "férfianyám".
Vecsés, 2026. augusztus 4.- Kustra Ferenc József
|
|
Ott azt a stílusos megnevezést kaphatnám: Szóvadász
Ha indián-táborban élnék, igy hívhatnának, mitől nem félnék.
Ha sántult lovamat vezetném: kinevetnének… következmények…
Ember nem hinne szemnek, nincsen sánta lova indiánok seregének.
Alkonyatkor, ha bandzsi lenne nap, misézne indián pap...seregének!
UFF
Vecsés, 2025. június 7. – Kustra Ferenc József
|
|
Árva lelkek
Az ablak üvegén pihen a fény,
odakint nevet egy boldog remény.
Gyermekkezek fonódnak össze a téren,
szülők lépnek mellettük a napsütésben.
Csendben figyelnek, nem szólnak, csak néznek,
szívükben régi, kimondatlan kérdések.
Egy ölelésért messzire szállna,
minden álmuk az esti homályba.
Kicsi szívükben nagy a hiány,
egy névért sírnak minden éjszakán.
Bár körülöttük sok társ akad,
a szeretet helye még üres marad.
Árva lelkek, sok álmot őriznek még,
egy meleg otthonról, hol rájuk várnak még.
Árva lelkek, könnyük csendesen pereg,
nem tudják, milyen, ha egy anya szeret.
Árva lelkek, apai szó nélkül,
egymás kezét fogják a hosszú éjen túl.
Együtt élnek, együtt hordják terhük,
és a szeretet fényét keresik bennük.
Este az udvar lassan elcsendesül,
a sok kis álom a párnára szenderül.
Van, aki titokban egy mesét remél,
van, aki egy hangot, mely csak hozzá beszél.
Nem kérnek sokat, csak akarnak valakit,
ki megjegyzi egyszer a nevüket valaki.
Ki nem siet el, ha könny szökik szemükbe,
és azt mondja „Itt vagyok, maradj mellettem, kicsim.”
Mert minden gyermek otthonra vágyik,
hol a szeretet nem fogy el hajnalig.
és ha a világ néha elfordulna tőlük,
egymásban őrzik a reményt legbelül.
Árva lelkek, sok álmot őriznek még,
egy meleg otthonról, hol rájuk várnak még.
Árva lelkek, könnyük csendesen pereg,
nem tudják, milyen, ha egy anya szeret.
Árva lelkek, apai szó nélkül,
egymás kezét fogják a hosszú éjen túl.
Együtt élnek, együtt hordják terhük,
és a szeretet fényét keresik bennük.
Talán egyszer kinyílik egy ajtó,
és nem lesz többé olyan este, mely bántó.
Talán egy kéz majd feléjük nyúl,
és minden félelem lassan elcsitul.
Mert ahol egy szív szeretni tud még,
ott a legsötétebb éjben is felragyog az ég.
és ha egymásnak adnak egy apró reményt,
a magány fala között adnak egymásnak esélyt.
Árva lelkek, álmot őriznek,
egy meleg otthonról, hol értük sietnek.
Árva lelkek, könnyük lassan elpihen,
ha szerető szívre találnak egyszer majd idebenn.
Árva lelkek, együtt lépnek tovább,
egymásnak adva minden halvány reménysugarát.
Nem maradnak örökké egyedül,
mert minden gyermek szeretetre születik legbelül.
Gubacsi Sándor |
|
Ablaknál ülök a vonatomon, a többi hely üres, látom vakon…
A villanyoszlopok, mind elrohannak mellettem, szoruló torok…
Nem unatkozok, mert néha őzeket is látok, ó… kisasszonyok!
Bámuláson kívül semmit ne tevékenykedek, de örülök, hogy leledzek.
Már unalmas, mert csak a tájat nézhetem, igy telik lassan életem…
Végtelen az út, láttam máris lakott és romos tanyabokrokat is!
Kattog alattam a kerekem, összeérésnél -kat… -kat… nem defekt ez alattam…
Volt már néha utasom is, most hallottam, hogy valaki lehúzta a Wécét is!
Huh! De ki vagy és hogyan kerültél ide? Nézem az ajtót, ki léphet be!
Nos, a szerzőtársam nem hagyott egyedül, nem ülök tehetetlenül…
Mondta, akkor szállt föl, mikor a gőzmozdony vizet vett föl…
Addig itt marad velem, míg megint nem lesz mozdonyom… víz vételem…
Mondtad, hogy ne üljünk itt éltlen-szomjan,
Igy hoztál kácsa zsíros kenyeret, meg kávét termoszban.
Nos, akkor majd újra élem, hogy az élet kissé unalmas egyedül nékem.
Jön az újabb élet rész, ami biz’ monoton… ha egyedül ülök a vonaton.
Bizony ilyen az életem, a sorsom élet receptre ezt írta föl nékem…
**
Jó, hogy találkoztunk, s elővettem a kávés termoszunk,
Ittunk lassan kortyolva, néztük a tájat bámészkodva.
Veled maradok kettesben, amíg víz van a gőzösben.
Tankoláskor majd leszállok és szépen hazaballagok.
Vecsés, 2024. augusztus 5. – Siófok, 2025. szeptember 1. -Kustra Ferenc József - Gránicz Éva. Írtuk 2 szerzősnek. Az utolsó 4 sor a poétatársam munkája! Művünket az ötletvers ihletésével írtuk.
|
|
Kifakult fényképek....
Halvány fény kúszik át a sötét hűvös szobán,
mint utolsó simítás kezedből a hátamon talán.
Kifakult fényképeket egyszer ki fogom dobni,
nem hagyom az álmomból engem kinyomni.
Álmaim közt sétálsz, mint egy halk látomás,
minden szívdobbanás egy kimondatlan vallomás.
Kérdeznélek ezerszer, mondd, hol hibáztam én,
de válasz helyett csak por száll a kép szélén.
Kifakult fényképek néznek rám a falról,
szemükben a tegnap, ami a holnapról.
Mint a mi szerelmünk, mi régen kialudt,
színek helyett csak a hiány maradt múlt.
Kifakult fényképekkel a szobában vagyok,
nélküled nehéz minden lélegzet, mit kapok.
Ha egyszer lehull róluk az utolsó nyomott folt,
talán elhiszem végre, hogy elengedni kár volt.
Nehezen cammognak nélküled a hétköznapok,
órák láncát húzzák a fáradt pillanatok.
Az asztalon bögréd, benne megszáradt idő,
a székeden a kabátod, mint egy néma temető.
Az ablakon túl az ősz aranyba fúl,
de bennem még mindig jégbe ég a múlt.
Minden neszben téged keres a fülem,
és minden árnyékban a mozdulatod figyelem.
Kifakult fényképek néznek rám a falról,
szemükben a tegnap, ami a holnapról.
Mint a mi szerelmünk, mi régen kialudt,
színek helyett csak a hiány maradt múlt.
Kifakult fényképekkel a szobában vagyok,
nélküled nehéz minden lélegzet, mit kapok.
Ha egyszer lehull róluk az utolsó nyomott folt,
talán elhiszem végre, hogy elengedni kár volt.
Kifakult fényképekre egyszer kattan majd a zár,
nem moccan a kilincs, velem marad a magány.
Egy holdas éjszakán, mikor a csönd is fél,
megtanulok búcsúzni, ha a szívem még él.
Mindegyik kép egy kérdés, amit sosem tettünk fel,
mindegyik mosoly ígéret, amit sosem értél el.
Ha elengedem őket, elengedlek végre téged,
hadd legyen a szívemben hely egy újabb, tisztább életnek.
Kifakult fényképek nélkül járom az éjszakát,
holdfény írja fel az égre az új kezdet szavát.
Nem hagyom kifakult fényképed senkire,
a kifakult fényképeket elviszi a szél is messzire.
Kifakult fényképek nélkül marad a csend velem,
de a csendben újraéled majd a saját életem.
És ha egyszer visszanézek, nem fáj már a kép se,
csak egy régi történet leszél, nem sebhely a szívembe.
Gubacsi Sándor |
|
Vidám színű virágokkal
Ékített zöldellő tájon
Fodrozódó víz csörgedez,
Mit a hajnal rezgése borzol, bájol.
S a fűzfás part mentén,
Derékig meztelenül, emelkedik ki –
Fehér, kőkemény keblekkel –
A tiszta patak szüze, gondok nélkül.
S ahogy a szél csókot lehel rá,
Csavargó, ravasz érintésével,
Mosolyogva, némán,
Arany haját kifacsarja szégyen nélkül.
|
|
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni,
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.
Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.
Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.
Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.
Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.
|
|
Csendben voltunk,
és Isten ott volt a szívverések között;
szárnyak nélkül szálltunk,
hogy ne ütközzünk
a levegő zajába,
mint suttogó levelek
kezeinket használva érintkeztünk;
olykor szeretkeztünk
és az orgazmus fellobbanó
lángjaival pislákolva kiáltottad:
ne siessünk!
|
|
Rabmadár...
Rabmadárként énekeltem énekem,
hogy lássátok milyen bús az életem.
A rács nem látszott a tündöklő fényben,
aranyból volt, mégis börtön volt egészen.
Kerestem untalan a szabadságot,
koldus-szívvel kértem új világot.
Csillagokra írta vágyam nevem,
mégis láncok közt telt el az életem.
Leltem helyette gyönyörű rabságot,
csillogóra festett, szűk világot.
Csókkal zárt rám minden édes ígéret,
és elhitette, hogy nem kell ennél szebb élet.
Szép szavakkal aranyoztam ketrecem,
hogy ne fájjon annyira a félt szívem,
de a dalom mögött ott sírt a félelem,
szabadulni vágyott bennem a végtelen.
Nem akarva elfogadni helyzetem,
mesét szőttem omló falak köré szelíden.
Minden rácsra álom-fénycsíkot festettem,
hogy ne lássam, hogyan fogy el az életem.
De vihar lett, sűrű felhők gyűltek odafenn,
az ég szeme könnyezni kezdett csendben.
Eső verte szét a szépen hulló könnyeket,
és a ketrec már tovább nem engedett.
Majd villámokat szórt rám a magas ég,
megnyílt fölöttem minden mennydörgő beszéd.
Minden álarc, minden festett kép lehullt,
a csönd mögött a meztelen igazság kigyúlt.
Éjsötét távolán fény derengett fel,
mint hajnalcsillag, mely a semmiből jelent meg.
Elhaltak az árnyak, a régi félelem,
egy szikra maradt, remény a szívemben.
Most már szabadon kiáltom énekem,
hogy lássátok, nem fog már a félelem.
A rács csak emlék a távolodó fényben,
de sebhelye őrzi, hogy rabmadár voltam régen.
Gubacsi Sándor |
|
Nicol balladája
( Villon stilusában )
Nyári melegben találtam rája
nap leszállt már unalmában,
narancsszinű lett az égbolt,
felnézve az égre csdaszép volt
Nicol volt a neve, és,fázott,
könnyű ruháján minden átlátszott
meghívtam őt egy helyre,hol
levest ,kenyeret adtak ebédre.
Mondta mindent visszafizet,
ha megjönnek a jó vendégek,
vacsora után boroztunk, valami
jónevű francia lőrét ittunk....
Egyszemélyes az ágyam
elfértünk ketten forró vágyban
hálálkodott minden percben,
szerencse összehozta velem.
Akkor nem tudta nem ingyen
van a porta és a jó konyha,,
elszedtem tőle minden garast,
jól élt,nem úgy mint egy paraszt.
Egy reggel arra ébredtem Nicol
megszökött tőlem,hálláltanságát
nem tudtam elszívelni,reméltem
egy nap vissza fog jönni.
Nem történt meg,ki tudja
mi történhetett,nem felejtem őt
soha, ki az életemet sokáig
jobban mint más gazdagította.
Már alig volt levél a fákon,erős
szél fújt át Monmarton,kivert
kutya lett az életem,irgalmas Jézus
Bocsás meg mindent nekem !...
Ágoston Tibor |
|
Láncok és csillagok
Szemed tüze éget, mint nyár-közepi nap,
egyetlen pillantásod mély örvénybe ránt,
lelkem sötétjében a neved lángra kap,
minden dobbanásom feléd hajol tovább.
Maradj ma este, hadd higgyem: van irgalom,
hadd érjen hozzám még egyszer a fényed,
bár már a csönd is megül közöttünk lassan,
s az árnyék némán benőtte a reményt.
Előbb csak egy szó volt, mely rossz helyre talált,
aztán a hallgatás lett közöttünk a kés,
szívünk fölött komor felhő gomolygott át,
s a kimondatlan vád lett minden érintés.
A büszkeség kemény, rozsdálló vértje mögött
sorban kihűltek a féltve őrzött igazak,
a bizalom vékony jégként reccsent meg alattunk,
s már nem tartott meg sem tegnap, sem akarat.
Nem szavak égtek ott, hanem sebzett tekintetek,
nem indulat csupán, hanem régi félelem,
és mire elcsitult a vihar körülöttünk,
a szerelem lánccá vált a két kezemen.
Így lettünk végül egymás rabjai csendben,
szabadulni vágyva, mégis egymásba verve.
De az éjszaka mélyén még mindig élsz bennem,
mint távoli csillag, mely nem hull le soha,
múltunk hideg lánca most is körém szorul,
s neved úgy száll fel, mint szélben rebbenő ima.
Közel vagy hozzám, mégis elérhetetlen,
hiányod hidegebb minden téli szélnél,
szívem még most is utánad kiált némán:
maradj még egy percet, ne engedj el végképp.
Fogd meg a kezem, ha csak egy sóhajnyira,
mondd ki a nevem, mint elveszett imát,
mert nélküled bennem ki-üresül a világ,
és minden csillag csak távoli, néma rács.
Maradj ma este.
|
|
Nézd anyám...
Nézd, anyám, a hajnal fényt terít a tájra,
zöld ruhát öltött a rétek puha álma.
Ághegyen a tavasz halk dalt ringat szépen,
orgonaillat úszik a langyos szélben.
Nézd anyám, fogom a kezed te kedves,
mosolyálcád mögött kék szemed könnyes.
Nézd anyám, virágglóriát fonnék őszülő fejedre,
hála csókot lehelnék megfáradt kezedre.
Nézd, anyám, itt vagyok, fogom még a kezed,
minden út, amin jártam, tőled lett üzenet.
Ősz hajadra virágot, szívem mélyéről adok,
köszönöm, hogy szeretve mindig hazatalálok.
Nézd, anya, ha könny csillan fáradt szemedben,
legyen béke és napsugár minden reggeledben.
Emlékszem a hangodra, mikor féltem este,
te voltál a lámpásom sötét rengetegbe.
Tenyered melege most is bennem ébred,
mint a földből kibújó első tavaszi ének.
Nézd, anyám, itt vagyok, fogom még a kezed,
minden út, amin jártam, tőled lett üzenet.
Ősz hajadra virágot, szívem mélyéről adok,
köszönöm, hogy szeretve mindig hazatalálok.
Nézd, anya, ha könny csillan fáradt szemedben,
legyen béke és napsugár minden reggeledben
Nézd, anyám, itt vagyok, fogom még a kezed,
minden út, amin jártam, tőled lett üzenet.
Ősz hajadra virágot, szívem mélyéről adok,
köszönöm, hogy szeretve mindig hazatalálok.
Nézd, anyám, ha könny csillan fáradt szemedben,
legyen béke és napsugár minden reggeledben.
Ha az ég ma áldást küld, hulljon a válladra,
űzze el a régi gondok sötét árnyékát ma.
Amit tőled kaptam, nem hervad el soha,
szívem minden dobbanása hozzád szól anya.
Nézd, anyám, itt vagyok, fogom még a kezed,
minden út, amin jártam, tőled lett üzenet.
Nézd anyám az ég adja rád az isten ezernyi áldását,
a fény űzze messzire bánataid ármányát.
Nézd, anyám, a világ most érted is ragyog,
a szeretet virágából neked koszorút fonok.
Ősz hajadra hajolva egyetlen szót mondok,
amíg csak élek, anyám, hálás szívvel hordozlak.
Gubacsi Sándor |
|
Különös érintések siklanak a combokon ...
Nő és múzsa testén... Száz meg száz csókká nyílnak
Izgatottan, feledésbe ringatva, oldódnak,
Amikor pusztán egyetlen pillantással érzed: ó, rád mennyire vágyom.
Érzed a bizsergést... az örökkévalóságot gondolatban,
Egyetlen pillanattá válik... Kérj még egy csókot!
Szomjazom a varázslatra és verejték gyöngyözik a bőrömön...
Szeretném újrakezdeni az egész életemet, a fiatalságom!
Tekintetem a létezés keblein siklik...
Rózsaszín árnyék rejtőzik a szenvedélyben...
Lágyan karjaimba simulsz; remegnek az akácfák,
S illatos testünkre csillogó eső hullik...
Rózsás költeményként siklik a kebleken,
Mozgó combokon – egy kar, majd a másik...
Az egész látóhatárt perzselő szenvedélyek töltik be,
S kebled remeg és egyedüllétében mindenre vágyik.
Zöld színű hullámok ruhájába öltözve oson elő
Árnyad fénye – te, ki múzsa vagy s egyben a történet...
Vágyom rá, hogy minden este fogjam a kezeidet,
S égi szerelmet helyezzek nyitott tenyeredbe!
Ám a gondolat szertefoszlik, darabokra törik...
Gondolataimban még mindig őrizlek és könnyeket hullatok –
Ó, édes álom egész életemet odaadnám, hogy végtelen éjszakává váljon,
De a csillagok az életem fényét elhatározták, minden maradjon csak álom.
|
|
Korán is érdemes nézelődni… a Balaton körül.
1 blokk
(leoninus csokorban)
Hajnalpírban és is kint vagyok a Balatoni tóparton,
Csendes szellőre telik neki, régi a téma, de nagyon…
Hajnalpírban és is kint vagyok a Balatoni tóparton.
Hmm… ma olyan sárgás a Balatoni hajnalpír,
Ébredő gólya éhes, odakap, egy békát kinyír…
Hmm… ma olyan sárgás a Balatoni hajnalpír.
Úristen… a művelt nyugat éjfekete felhőket küld erre,
A keleti, sárgás hajnalpírnak, hamar lehet gyors vége…
Úristen… a művelt nyugat éjfekete felhőket küld erre.
Második: nagy a csobbanás… volt második béka is,
A gólyák már nem csak ébrednek, de reggeliznek is…
Második: nagy a csobbanás… volt második béka is.
Na, Te is megjöttél? Ideért a hétalvó kedvesem,
Ő is ugyanazt látja, mint én, írásban fenoménem…
Na, Te is megjöttél? Ideért a hétalvó kedvesem.
Ébrednek a békák, gólyák biztosan mindök éhes, esznek,
Hurrá! A fekete felhők nem közelednek. Istenek segítenek…
Ébrednek a békák, gólyák biztosan mindök éhes, esznek.
Körbe forgok, nagyon is idilli az egész látható tájkép,
Nekem itt a csendben olyan, mint felébredt mesekép…
Körbe forgok, nagyon is idilli az egész látható tájkép.
A szélcsendes szellők, simogatják mindkettőnk arcát,
Én meg simogatom engedély nélkül… kedvesem hátát…
A szélcsendes szellők, simogatják mindkettőnk arcát.
De ugyan miért kellene engedély… ily’ reggel a szerelemé,
Most a látvány és az együttlétünk, szerelmi érzelemé…
De ugyan miért kellene engedély… ily’ reggel a szerelemé?
**
2 blokk
*
(15 szavas trió)
Hajnalcsillag
Fenn ragyog,
Lenn csillog.
A tó tükrére letekint,
Szirént ébreszt megint,
Harmatcseppet szeretet hint.
Hold int,
Fényt kinyit,
Megvilágít.
Átadja helyét a Napnak,
Csendben a pirkadatnak,
A ragyogó nappalnak.
Bolygók keringenek,
Szentjánosbogárként fénylenek,
Tündökölnek.
Örök körforgásban járnak,
Csendben fényt szórnak,
És kozmikus rendben állnak.
Vecsés, 2025. augusztus 6. – Siófok, 2026. június 29. - Kustra Ferenc József & Gránicz Éva - írtuk 2 szerzősnek. Az 1 -s blokkot én írtam. A 2 blokkot -t Gránicz Éva szerző-, és poéta társam.
|
|
Van, ki nem kért soha anyai sorsot,
S van, ki szívében már nevet hordozott,
Kötött volna sebet, álmot, holnapot,
Idő tőle mindent elvett, nem adott.
Sors nem mér és nem számol érdemekkel,
Nem kérdez, nem felel, csak útján halad.
Nem törődik a hittel és az elvekkel,
Útja hideg, súlya mérhetetlen marad.
Gyermek nem díj, ítélet, felelet...
Nem jel az égre, jóra vagy rosszra,
Csak érkezés, vagy elmaradt válasz,
Nyitott hely idő asztalán sorra.
Az anyaság nem csak test és csoda,
És nem vérrel írt, kötelező út,
Hanem jelenlét ott, ahol soha
Nem ringott bölcső, mégis nőtt a múlt.
És van, ki így ad többet másoknak,
Hogy nem ringatott soha kiságyat,
Mégis megtanulta, mit ér a világnak,
S szeretett ott is, ahol nincsenek szavak.
Ki mondja meg, hogy miért így oszt a sors?
Ki számol könnyel, kimondatlan vággyal?
És talán az ég sem teljesen igazságos,
Tán' nem tud mit kezdeni ennyi imádsággal.
Siófok, 2026. január 22. - Gránicz Éva - |
|
Vajon mennyi lehet hátra?
Vajon meddig élek még?
Szemem őszt és telet látna...
mindent, ami ékesség.
Szétrepedtek a nappalok,
s lyukassá vált éjszakám -
átkiáltok, hogy halljatok:
még itt vagyok, itt, talán.
Mennyi évem maradhatott?
És szűk lesz vagy bőséges?
Baljóslatún felzaklatott?
- vagy csendes, tolószékes?
Ennyi kérdés, mi értelme?
Agytorna ez, semmi más -
Hajnalonta felébredve
álmom sokszor mániás.
Vajon mennyi lehet hátra?
Vajon meddig élek még?
Szemem őszt és telet látna,
s közeleg a messzeség.
2026. július
|
|
Ne légy szomorú.....
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
a téli hóesésben is itt leszek veled.
Lágyan hulló hópehelyben táncol a neveden,
minden fehér csöndben őrzöm a szívemben.
Ne félj a csöndtől, ha kinn fúj a szél,
a hó alatt is él még, ami egyszer fél.
Minden apró csillanásban ott leszek neked,
ha fázik a lelked, takarjon be az emléked.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
minden rezdülésben ott leszek veled.
Színes álmok szirma nyílik szívedben,
ha rám gondolsz, újra élsz a színekben.
Ne légy szomorú, nem szűnök meg sosem,
csak átlépek halkan egy másik életen.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
amíg dobban a szíved, benne ott leszek.
Mert nem ér véget az, ami benned él,
én leszek a dal, amit a lelkednek még mesél.
Lágyan szól a tavasz, ha a föld felébred,
zöldellő rügyekben hordozom a lépted.
Nyíló virágokban bújik meg a hangom,
minden új kezdetben ott leszek majd vajon?
Nyáron a lágy szellő simítja a lelkedet,
tudni fogod akkor, hogy én még értelek,
A napfény rajzolja majd a régi örömöt neked,
ahol oly sokszor együtt nevettünk veled.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
minden rezdülésben ott leszek veled.
Színes álmok szirma nyílik szívedben,
ha rám gondolsz, újra élsz a színekben.
Ne légy szomorú, nem szűnök meg sosem,
csak átlépek halkan egy másik életen .
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
amíg dobban a szíved, benne ott leszek.
Mert nem ér véget az, ami benned él,
én leszek a dal, amit a lelkednek még mesél.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
ősszel a lehulló falevelekben is ott leszek.
Rozsdabarna árnyak suttogják a nevem,
zizegő avarban őrizlek a csendeden.
Ott leszek veled a ködös reggeleken,
ahogy párát lehel a szó a szíveden.
Minden búcsú benned egy új történet lehetek,
amíg emlékszel rám, addig benned élhetnek.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
minden rezdülésben ott leszek veled.
Színes álmok szirma nyílik szívedben,
ha rám gondolsz, újra élsz a színekben.
Ne légy szomorú, nem szűnök meg sosem,
csak átlépek halkan egy másik életen .
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
amíg dobban a szíved, benne ott leszek.
Mert nem ér véget az, ami benned él,
én leszek a dal, amit a lelkednek még mesél.
Ott leszek, ha felnézel majd az égre,
a tovasuhanó bárányfelhő fényébe.
Ha eső hullik rád, tudd, hogy értelek,
minden cseppben egy kimondatlan üzenet.
Ha érzed, hogy súlyos, amit cipelsz nehezen,
engedd, hogy a szél minden gondot elrepítsen.
Nem kell elfelejtened, ami benned szépül,
csak engedd, hogy a fájdalom ne fájjon végül.
Ne légy szomorú, ha egyszer elmegyek,
minden pillanatban ott leszek veled.
Lágy hópelyhekben, tavaszi rügyekben,
nyári szélben, őszi, hulló levelekben.
Ne légy szomorú, ha könny hullik szemedben,
ha eső ér az utcán, az az én könnycsepem.
De minden csepp után ragyog majd a nap,
és amikor mosolyogsz, én is ragyogni a látlak.
Gubacsi Sándor |
|
(10 szavas csokor)
Pénzhatalmat sehogy ne akarj,
Mert lelkedben a torzulás lesz duhaj.
Nem adnak semmit ingyen,
Mindig meg kell dolgoznod…rendnek imigyen.
Sajátos küzdelem nélkül nincs eredmény,
Csak elvégzed-e azt mi küzdemény?
A boldogság, pici szigeten lakik…
Nyújtsd érte kezedet, adják, akik.
Üres-palotában egyedül, hideg falak között,
Olyan, mint elbújni magad mögött.
Aki bátran halad az útján,
Szerencsével haladhat végig… az életútján.
Vecsés, 2021. szeptember 5. – Kustra Ferenc József
|
|
Édesapám emléke....
Apám szeretetén négy gyermek osztozott,
következetes szigora jótékonyan hatott.
Nem mondtam el neki soha elégszer,
hogy érte lettem az, aki ma lettem ember.
Ha tévedtem, ő terelt a helyes útra,
csendben állt mögöttem, ha a sors rám borult ma.
Szava néha kemény volt, mégis védő fal,
ma már értem, bennem él minden szavaival.
Apa, mondd, hallod-e még a szavam odaát?
Szívemben őrzöm minden mosolyod nyomát.
Nem köszöntem meg, hogy felneveltél engem,
hogy tartottál, mikor széthullott a lelkem.
Apa, hiányzol, itt maradt a csend,
a házban még a hangod visszhangozik bent.
Ha rád gondolok, megdobban a szívem,
suttogom neved, míg élek, míg létezem.
Apámnak napját már nem ünnepelhetem,
csak a fejfáját ölelem át a temetőkertben.
A márvány hideg, mégis forrón éget,
ahogy elmesélem neki a tegnapok életét.
Itt hagyott minket, búcsúszót se hagyott,
csak a csend mondta ki, véget ért a napod.
Két hétre rá örökre elment Édesanyánk után,
két árva fény ragyog most az ég peremén talán.
Apa, mondd, hallod-e még a szavam odaát?
Szívemben őrzöm minden mosolyod nyomát.
Nem köszöntem meg, hogy felneveltél engem,
hogy tartottál, mikor széthullott a lelkem.
Apa, hiányzol, itt maradt a csend,
a házban még a hangod visszhangozik bent.
Ha rád gondolok, megdobban a szívem,
suttogom neved, míg élek, míg létezem.
Anyánk két héttel előbb ment el az úton,
azóta a függönyök át a fényt is másként súgom.
Azóta az asztalnál két üres szék áll,
a múlt mellém telepszik minden éjszakánál.
Neki is már csak virágot vihetek,
egy kő alatt őrzi álmát a szeretet.
Két név egymás mellett, két csendes világ odaát,
két szív dobban bennem tovább, de mégis rájuk lát.
Apa, mondd, hallod-e még a szavam odaát?
Szívemben őrzöm minden mosolyod nyomát.
Nem köszöntem meg, hogy felneveltél engem,
hogy tartottál, mikor széthullott a lelkem.
Apa, hiányzol, itt maradt a csend,
a házban még a hangod visszhangozik bent.
Ha rád gondolok, megdobban a szívem,
suttogom neved, míg élek, míg létezem.
Ha újra kezdeném, mást szólnék ma már,
nem rejteném a könnyem, mikor a szívem fáj.
Megköszönném százszor, hogy őrizted napom,
hogy elfogadtál akkor is, mikor magam hibázom.
Most minden kimondatlan szó nehezebb,
mint a kő, mely alatt pihenteted szívedet.
De érzem, hogy vigyázol rám valahol nagyon,
a csillagfényben apám tekintete ragyog a falon.
Apa, hallgasd, most elsuttogom neked,
köszönöm az életet, minden percet veled.
Veled élhettem, hogy veled nőhettem fel,
a hiányod tanít, de az emléked felemel.
Apa, hiányzol, mégis itt vagy a lelkemben,
ott vezet a kezed, minden döntésemben.
Ha rád gondolok, megdobban a szívem,
amíg dobban, addig élsz bennem, míg létezem.
Gubacsi Sándor |
|
Szoktál-e megállni,
És egy pillanatra felnézni?
Megcsodálni a kéklő eget?
A szálló fellegeket?
Messze szárnyaló dallamokat,
Égen suhanó madarakat?
Szoktad-e élvezni a szellőt?
Nézni ahogy a fákat táncoltatja?
Szoktad-e élvezni a jelent, az életet?
A mindennapok rohanásában megélni a pillanatot?
Egy korty kávé mellett élvezni a reggel csendjét,
Nézni a tovaszálló törékeny múló perceket.
Ami ha eltűnik, vajon emlékszel majd rá?
És ha holnap újra felkel a nap,
Észreveszed majd ezt a múló törékeny pillanatot?
Mert csak ennyi kell, egy pillanat, hogy igazán jelen legyünk.
|
|
Úgy féltelek, kis szívem, ne siess,
lépted viharában el ne vessz.
Nem bírom már a túl nagy sietséget,
nem tudom veled tartani a léptet.
Ígérem, oltalmazlak hűségesen,
kérlek, ne lobogj ok nélkül hevesen!
Ha nincs veszély és ha békés az út,
ne verj riadót mint ki megvadult.
A nyugalom már neked is jár
és nem kell mindig rohanni már.
Légy megfontolt, bölcs öreg harcos,
ki tudja, a csend néha fontos.
Sokat dolgoztunk együtt, keményen,
meleg nyárban, fagyban, jeges szélben...
Szerettünk forrón és szinte lázban,
tűzzel telve minden dobbanásban.
Szomorkodtunk csendes, mély tavakban,
hol a bánat úszott néma habban.
És ha gyönyörűt láttunk az égen,
elolvadtunk együtt, szelíden, szépen.
A rosszat sohasem őrizgettük,
nem vittük tovább, együtt letettük.
Amit kellett, elengedtünk bátran,
és mentünk tovább egymás nyomában.
Most mégis, kérlek, -lassíts picit
és maradj nekem még egy kicsit.
Ameddig lehet, vigyázok rád... tudod,
csak legyen velem halk dobogásod.
Mert te vagy az, ki itt lakik bennem,
itt dobbansz sorsom minden percében.
Hűséges társam örömben, könnyben,
kis szívem a mellkasom csöndjében.
Siófok, 2026. február 22. - Gránicz Éva - |
|
|
|
Ma 2026. augusztus 06. csütörtök,
Berta napja van.
Holnap Ibolya napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
